Esős szeptember végi nap volt. A vénasszonyok még utolsó erejükkel próbáltak nyarat idézni, de már látszott, hogy vesztésre állnak az évszakok csatájában. Az utcán a szél útjára indította a már lehullott leveleket.
Laura munkából érkezett. Ernyőjét az ajtó előtt hagyta lecsepegni. Benyitott, levette kabátját, idegesen lépett be a helyiségbe, ahol helyet foglalt egy asztalnál. Nagyot sóhajtott, majd zavartan nézett a szemközt feltűnő szempárba.
- Rég találkoztunk Laura.
A lány lehajtotta fejét. – Tudom, ne kezdd megint.
- Meddig akarod még ezt csinálni?
- Mit?
- Tudod Te azt nagyon jól. Úgy tenni, mintha nem is léteznék. Attól, mert nincs kedved velem foglalkozni, még nem tűnök el, nem fogok felszívódni.
Laura zihálni kezdett dühében, egyik lábával már kilépett az asztal mellé, épp felállna, mikor meggondolja magát és visszafordul beszélgetőpartnere felé. Csak nézik egymást, végül megszólal.
- Mit akarsz?
- Nocsak? Mégis maradsz? Mostanában mindig elmenekültél a beszélgetés elől. Pedig csak annyit akarok kérdezni, hogy vagy, hogy érzed magad?
- Jól, minden rendben, elvagyok. – válaszol foghegyről.
- Pont úgy nézel ki. Nem vagyunk angolok, nem udvariassági kérdést tettem fel. Tényleg érdekel. Ha nem kellene senkit meggyőznöd róla, akkor is ezt mondadnád?
- Hát jó. Igazából nem vagyok jól. Már egy ideje. Most örülsz?
- Lám-lám, csak nem valami repedést látok azon a betonszarkofágon, amit magad köré vontál? Mikor volt utoljára olyan napod, amikor jól érezted magad?
- Nem tudom.
- Nem emlékszel rá, vagy nem akarsz válaszolni?
- Miért nem hagysz már békén?
- Nem érzed cikinek, hogy mindig csak menekülsz?
- Nem tudsz Te semmit.
- Akkor segíts. Mondd el, segíts megértenem.
- Mit akarsz megérteni? – kérdezte Laura, miközben pirosre festett körmeit bámulta. – Nincs mit megérteni.
A lány felnevetett, de hangjában vidámságnak nyoma sem volt. Felnézett és folytatta:
- Mindig ezt csinálod. Kérdezel, csak kérdezel és úgy teszel, mintha mindenre tudnád a választ, csak nem érdemlem meg, hogy megismerjem őket.
- Tévedsz, nem tudom a válaszokat, ezért érdeklődöm.
- Szörnyen idegesítő vagy, tudod? Hagyj békén inkább, ha segíteni nem tudsz.
- Mióta is tart ez az állapot?
- Mi közöd hozzá?
- Ne térj ki folyton a válasz elől Laura. Mióta vagy úgy, hogy magadnak sem mered bevallani, mi bánt igazán?
Laura összeszorította halvány ajkait, amik szinte csíkká váltak, mikor ideges volt. Legszívesebben felállt volna, de már maga sem tudta hová menne. Bármennyire is nehezére esett hallani, de igaz volt, nem menekülhet állandóan a problémák elől.
- Fáradt vagyok, bökte ki végül.
- Tudom.
- Dehogy tudod, fogalmad sincs, mennyire ki vagyok merülve.
- Akkor mesélj róla!
- Mit meséljek? Hogy reggel felkelek, elmegyek dolgozni, hazajövök, és közben azt várom, hogy valahogy vége legyen a napnak? De otthon se jó, nincs miért ott lenni.
A mondatok gyorsabban törtek elő belőle, mint szerette volna. Elhallgatott, és ajkába harapva dühösen a másik szemébe nézett ismét. – Elégedett vagy?
- Nem
Laura forgatta szemeit és az orra alatt mormogta – Persze, hogy nem.
- Te sem vagy az.
Laura elfordította tekintetét. – Nem tudom, mit vársz tőlem.
- Igazából semmit, csak szeretném tudni, mikor lett minden mindegy?
Laura sokáig nem felelt. Nem tudta felidézni azt a napot, sem azt a pillanatot, ami kiváltotta belőle ezt az érzést. Nem emlékezett egyetlen reggelre sem, amikor úgy ébredt volna, hogy akkor mostantól nem érdekli többé semmi. Csupán idővel egyre kevesebb dolog érintette meg, egyre ritkábban várt valamit, ha várt is, azt is szorongva és félve. Végül egy idő után már nem várt semmit és ez fel sem tűnt neki. Mostanáig.
- Nem tudom – felelte végül suttogva.
- Rendben.
- Ennyi? – kapta fel fejét Laura meglepetten.
- Mit szeretnél, mit mondjak?
- Nem tudom. Hogy ez majd elmúlik, hogy minden jobb lesz.
- Elhinnéd?
- Valószínűleg nem. – rázta a fejét a lány.
A másik nem kérdezett tovább. Egy ideig csak ültek egymással szemben és hallgatták az ablakon beszűrődő zajokat. Úgy fürkészték egymás tekintetét, mintha nem évtizedek óta ismernék egymást. A csendet végül Laura szakította meg.
- Mennem kell, majd beszélünk valamikor.
A másik nem próbálta marasztalni, hisz tudta, hogy úgyis elkerülhetetlen lesz az újbóli találkozás. Már egyikük sem szólt semmit.
Laura felállt, hátralökte a széket, mely válaszul enyhe morajjal karcolta a padlót. Karjára dobta kabátját, majd elindult kifele. Az ajtóból még visszanézett, tekintete egy pillanatra találkozott az asztal túloldalán lévő nőével. Visszafordult és a következő találkozás reményének halvány gondolatával lépte át a küszöböt.
