Sebek

Eddig nem tudtam erről írni. Nem volt erőm hozzá. És nem akartam, hogy búcsúnak tűnjön, de ma muszáj kiadnom magamból.

Egy ország vizslája volt Demény, aki ma örökre elaludt. És ez egy éppen csak varasadó hatalmas sebet nyitott meg újra a lelkemben.

Gyakran olvastam Judit írásait és az elmúlt időszakban annyiszor éreztem, amit ő érez az idős, beteg kutyájával. Gondoltam, hogy írok neki, hogy érezze, nincs a kesze-kusza érzéseivel egyedül. Hogy megbolondul attól, hogy el fogja veszíteni a számára legfontosabb lényt, de mellette már nem önmaga a fáradtságtól, a szomorúságtól, kimerültségtől.

Bella másfél hónapja, hogy nincs velem és ma Judit sorait olvasva újra átéltem az utolsó napunkat. Amikor meghozod a döntést. Próbálod magad nyugtatni, hogy jól döntöttél, hogy neki ez már nagyon nem volt jó. Hogy lenne jó, mikor napok óta nem eszik, nem iszik, nincs veseműködése és olyan szagot áraszt, ami tudod, hogy a vég szaga. Mégis marcangol a lelkiismeretfurdalás, hogy nem kellett-e volna várni még egy napot. Csak még egyet. Még megpróbálni az infúziót, még valamit, még. Mikor felhívod az orvost, és látod az órát ahogyan telik le az együtt töltött időtök, és mikor megszólal a csengő. Szar, mindenhonnan nézve pokoli érzés. Elképzeli az ember, hogy már öreg, majd szépen elalszik, de nem, véletlenül sem. És akkor választasz, hogy méltósággal elbúcsúzol tőle, vagy a végsőkig meghosszabbítod a szenvedését és végig nézed a haláltusáját.

Októberben már nem kecsegtetett az orvos semmi jóval. De a gyógyszerekre jól reagált. Kaptunk még másfél hónapot. Igazság szerint másfél évet. Pont megtaláltam a naplót, amit akkor kezdtem el vezetni, amikor 2023-ban rohamai voltak. Mikor és meddig tartottak, milyen volt közben. Igazából azóta nem nagyon mosolygott már. Megváltozott.

Több, mint 13 évet tudtunk együtt tölteni. Tisztán emlékszem arra a napra, amikor először találkoztunk, és amikor hozzám költözött. Arra, hogy hogy rettegett mindentől, hogy mennyire várta a sulit, mennyire imádta a Dunát, mennyire az agyamra tudott menni, de leginkább arra, hogy mennyire szeretett és hogy én mennyire szerettem.

Szerencsés vagyok a 13 évvel, de pont Judit írt olyasmit egyszer, hogy a felnőttként befogadott kutyáknál sosem tudod meg, milyen volt tejszagú pihe-puha bundájú kölyökként. Milyen életet élt. Befogadod és ő szépen lassan elhiszi, hogy te vagy neki a végső állomás, te már nem fogod elhagyni és elfelejtheti a borzalmakat, csavargásokat, esetleg bántásokat. De a végén az a nem együtt töltött 2-3 vagy akárhány év nagyon hiányzik. És semmivel sem pótolható.

A Bella nélküli első pár napban teljesen eszelősen viselkedtem. Állandóan takarítottam, mostam, el akartam költözni hol külföldre, hol vidékre, hol csak másik lakásba. Egyszerűen képtelen voltam racionális döntést hozni. Nem is akartam döntést hozni, a legsúlyosabbat végül is már meghoztam.

Már egy ideje készültem rá, mégis, mikor bekövetkezett teljesen máshogy éreztem dolgokat, mint amit gondoltam, hogy érezni fogok. És azt hittem, hogy mostanra enyhülni fog a fájdalom valamelyest, de nem igazán, csak picit más alakot öltött. Mikor elfoglalom magam nincs gond, de aztán, ha csak pár pillanatra megállok, vagy látok egy kutyát, bármilyet, pláne, ha labradort, vagy eszembe jut valamiről, akkor vége. A semmiből lecsap, mint egy nyári zápor.

Az ébredés első pillanatai és az esték a legrosszabbak. Van, hogy elmegyek sétálni a megszokott útvonalunkon, a plüssével alszom, beszélek hozzá, vagy magamban, kinek hogy tetszik, és simogatom hol a róla készült vászonképet, hol meg a kerámiát, amiben jelenleg lakik.

Nem tudom mennyi idő kell, hogy megbékéljek magával az elvesztés tényével és a döntésem súlyával. Tudom, hogy teljesen felesleges feltennem a kérdést, hogy mi lett volna ha, mert ugyanez, csak max. 2 nappal később és nem így. De az egyre szűkülő egyirányú utca végén nincs hely megfordulni és kitolatni sem lehet. A szív meg az ész, ugye? Döntött az ész és ebbe beledöglik a szív.

Egy biztos, a félrekalimpáló kis szívemben mindig lesz egy óriási hely kiskutyám, ami csak a tiéd. Senki nem vitathat el onnan. Én még maradok kicsit, hátha ki lehet ebből a létezésből még hozni valamit és életnek lehet majd nevezni. De hiszem, hogy egyszer még találkozunk. Addig is, pihenj ki, jövök!