A reptéren nem tudtam elbúcsúzni Tőled igazán, ezért írom e sorokat. Nem ment, talán nem akartam elfogadni, amit az első perctől a szívem mélyén mindig is tudtam. Hogy napjaink minden egyes találkozással rohannak az elkerülhetetlen felé. Hogy csak megálló, vagy végállomás, még nem tudom, Te már lehet, hogy igen. Lehet, nem egy kocsiban foglalunk helyet és egyszer csak lekapcsolják a szerelvény elejét, mely onnantól más irányba folytatja útját. Vagy már le is kapcsolták, csak én nem tudom elfogadni legbelül.
Lassan egy hete, hogy felszálltál a gépre. Hogy itt hagyd nekem a maró kétségbeesést. Pedig predesztinálva volt, hogy Neked máshol van a helyed. De azt éreztem, hogy talán lehet közös jövőnk. Reméltem, megint, újra, feledlegesen. De nem erről akarok beszélni. Hanem arról, mit jelentettél nekem.
Köszönöm, hogy Nő lehettem melletted. Talán sosem nézett így rám senki. Azzal a vággyal és tűzzel a szemében. Hogy egyszerre voltál vad, szenvedélyes, és nagyon gyengéd. Hogy a Tiéd lehettem egészen, fesztelenül. Hogy mertem érinteni, ölelni.
Több bennünk a közös, mint gondolnánk és gondoltam volna valaha, az általad többször megemlített nagyon különböző életutaktól függetlenül.
Érted a humoromat, értem a humorodat. Az utalásokat, a félmondatokat. Értelmes vagy, olyan terepeken mozogsz otthonosan, ami nekem fehérfolt a sivatagban.
Imádtam a beszélgetéseinket. Vártam, hogy jöjjön az este és rám írj.
Imádtam, hogy úgy tudsz lelkesedni dolgokért, mint egy kisgyerek.
Imádtam, hogy iszonyatosan konok vagy, mégis hallgatsz rám, hatok rád.
Imádtam, hogy értesz a nyelvemen, hogy kordában tudsz tartani, hogy hatsz rám.
Imádtam, hogy imádod a könyveket. Hogy ugyanazt jelentik számodra, mint számomra. Hogy nem kellett elmagyaráznom, mit jelent, ha egy könyvesboltba csak azért tér be az ember, hogy érezze a nyomdából kiszabadult új könyvek mennyei illatát. Hogy dallam egy kemény borító első roppanása, mint téli éjen szűz hó a talpunk alatt.
Különleges és érdekes vagy számomra és küllemre is tetszetős. Ember, mint csillag az égen, mégis a Te fényed vonzott be. Nincsenek véletlenek.
A távolság majd biztos gyógyít. Idővel minden jobb lesz. De most csak az üresség van, az önsajnálat és a csüggedés. Vágyak arra, hogy szeressek, gondoskodjak.
Felszálltál a gépre egy fura félbúcsú után. Az embereknek úgy kellene szakítani egymással hogy soha többé nem akarod látni a másikat. Mert a nem lehet, rosszkor találkoztunk, nem indok semmire, most találkoztunk, most érzünk, nem 10 évvel ezelőtt és lehet, hogy 5 év múlva már nem, szóval a mosttal kell valamit kezdeni. Azt hisszük sok időnk van. Pedig nincs. Igaz nekem látszólag nincs veszteni és feladni valóm.
Nem tudom, látjuk-e még egymást, vagy soha többé nem és idővel a feledés homályába merülsz, csak egy újabb heg leszel a szívemen, egy újabb név, akivel nem együtt baktatunk tovább a rögös úton.
Tudnod kell, hogy sokat jelentesz nekem.
Nincs végszó, maximum ennyi.
Utóirat: SZERETLEK
Little Eaglecastle 