Négerkocka

Az ünnepek közeledtével mindig eszembe jutnak a régi karácsonyok. Amiket gyerekként a nagyszülőknél töltöttem. Akkor még vártam. Érdekes, mert sokszor érzem azt, mintha valahogy ott többet lettem volna, mint ahol szüleimmel éltem. Tény, hogy iskolásként már minden szünetet gyakorlatilag az elejétől a végégig ott töltöttem.

A karácsony előtt már napokkal megkezdődött a sütögetés. Mindig volt bejgli, ipari mennyiségű, valamilyen krémes, zserbó, hólabda, mézeskalács, és ilyen-olyan keltek. Imádtam a frissen sült kalács illatát. Alig vártam, hogy kisüljön. Gyakran csentem a nyers tésztából is és mindig megdézsmáltam a töltelékeket, kinyalogattam a krémek után a vajlingokat.

A konyha egy kádárkockához való hozzáépítés során alakult ki. Ajtó nyílt az előtte álló tornácra, mellette egy kamra, ahol a pince és a padlás le-feljárója lakott.

Innen jártunk-keltünk, az oldalsó eredeti bejáratot csak nyáron használtuk, amikor minden tárva volt, hogy mozogjon a levegő. Vagy ha valaki idegen jött, esetleg mi nagyon nem akartunk körbe menni.

A kamrában is volt sparhelt. A nagyüzemi sütés-főzés így két helyszínen, párhuzamosan zajlott. Emlékszem, mire én megébredtem, addigra már keltek a tészták, és egészen késő estig sütkéreztünk. Imádtam a konyhában sürögni. Az egyik örökségem ez.

Nem volt vezetékes melegvíz, így nagy fazékban a gázon melegítettünk mosogatáshoz. Két nagy tálban ügyködtünk, egyikben volt a mosogatószeres meleg, másikban a tiszta, hideg. Csurgató sem volt, nagyanyám mosta, én öblítettem, törölgettem. Nagyapám addig a ház többi részét rakta rendbe, a csirkéket intézte, havat lapátolt, tüzifát aprított, szenet hordott, őrizte a kályhákban a lángot.

A szobában mindenkinek meg volt a helye. Nagyapám a szekrény melletti karos székben ült, összegörnyedve szunyókált. Na igen, a rossz tartás pedig innen az örökségem.

A kályha mellett volt egy fotel, én főként ott kucorodtam. Néztük az Orion tévét. Képe szépiaként rémlik fel. Ettem a friss kalácsot, tejjel. Mindig sokáig fennmaradhattam.

A konyha felőli ajtó be volt téve, hogy ne szökjön a meleg. Erőt kellett vennem magamon, hogy kimenjek a hideg konyhába. Emlékszem, ahogy álltam a konyhai üveges bejárati ajtónál (visszagondolva, az egy beltéri ajtó volt) és bámultam kifele a hóesésbe. Nagyapám már az addig lehullottból elkezdte építeni a szánkózó dombot. A dombtető a meggyfánál lévő homokrakás volt, onnan indult a kapu felé a lejt. Mindig is imádtam a havat. És az alföldi hóesés más. Még mindig érzem az orromban a kéményekből kiáramló füst és hó illatának furcsa elegyét. Amit csak ott éreztem, máshol nem. Vártam a holnapot, vágytam az udvarra.

A hálóban is hideg volt. A belső két szoba közti cserépkályha adott ugyan némi meleget, de a fa drága, így csak éppenhogy került a tűzre. Nagyapám sokszor aludt a kinti szobában, vagy éjszakás volt, így én nagyanyám mellett aludtam. A matracot vasalóval melegítettük és a lábamhoz került egy átforrósított, rongyba csavart samott tégla. Én a tükrös paplant szerettem, a dunyha nehéz volt, azt éreztem összenyom.

A ritkára engedett faredőny résein átszűrődő lámpa fényénél láttam a szálló hópelyheket, erre aludtam el.

Ha szerencsém volt, reggel már be volt gyújtva a kinti szobában. De a konyhába akkor sem esett jól kimenni. De alig vártam, hogy lássam mennyi hó esett. A jégvirágot lehelettel oldottam a bejárati ajtó üvegéről. Kíváncsian töröltem le a párát és izgatottan vettem tudomásul, hogy újabb vastag fehér réteg borult a tájra.

A kályha tetején a harmonikás lábasalátéten ropogósra pirított kiflire harapásonként kentem vastagon a vajat és csorgattam a mézet. Mohón megittam a kakaót és már szaladtam is az udvarra.

Hogy anyámék mikor és hogyan kerültek oda az ünnepre, csak egy esetben rémlik tisztán. A fadíszítés nagyapám, idővel kettőnk reszortja volt. Biztos, hogy volt kiégett égő, a kis papírzacskóból húztuk elő az újat, majd mehetett a keresgélés, vajon melyik égett ki. Voltak kedvenc díszeim, a zöld szódásüveg, vagy a kisfiú és kislány dísz, meg a hatalmas papírvékony üveggömbök, amiből nagyanyám bánatára minimum egy biztosan a díszítés áldozata lett.

Együtt voltunk, akkor még öten, később hatan. Ünneplés, majd vacsora, éjféli mise, ahol a rokonság összetalálkozott, a család kb. 20 főből állt. Karácsony napján és másnapján vetésforgóban egymás meglátogatása.

Aztán néha más lett a helyszín, idővel a létszám is vészesen lecsökkent sajnos. Bekövetkeztek elkerülhetetlen dolgok. Csak néha idő előtt.

Minden évben görcsösen próbálok visszahozni valamit a régmúltból. Egy ideje a süteményeket én készítem főként. Nagyanyám receptjeit használva, ahol csak az van leírva, hogy miből mennyi kell, de hogy hogyan keverem össze, miként, hány fokon sütöm, az nincs. Azt az együtt töltött ünnepek előtti készülődés emlékeiből hívom elő.

Idén négerkockát sütöttem. Bár a panelban van fűtés mindenhol, folyik melegvíz a csapból, és a 3 nm-t leszámítva komfortos az előkészület, én mégis fáztam. Talán jobban, mint bármikor annakelőtte…