(képek később)
A húsvét előtti hétégén 3 napot töltöttem Algheróban, Szardínián. Szinte napra pontosan 2 évvel ezelőtt jártam már a szigeten, de akkor a fővárost látogattam meg, barátnős programként, most egyedül utaztam.
Ha pár napos kikapcsolódásra vágyik az ember, tartalmasan, sűrűn szeretné tölteni az idejét, de nem kíván szabadságot pazarolni a tavaszi élményekre, akkor Alghero megfelelő választás lehet. A Ryanair járata péntek hajnalban indult, gyakorlatilag reggel 9-re a város főterén találtam magam annak ellenére, hogy ez első reptéri buszra nem fértem fel. A repjegyet egy borús csütörtök reggel foglaltam az utazást megelőzően 3 héttel, és így került nagyjából 36.000-be. A reptérről bejutni a városba mindössze 1 Euróba, vagy ha másik járattal megyünk, 1.30-ba kerül és nagyjából 25 perc alatt teszi meg az utat.
Jegyet az automatából lehet váltani, a reptéren és a városban is, melyet nem annyira jeleznek, így jó előre felkészülni erre és felkutatni a jegyautomatákat. A reptéren ez az érkezési oldalt elhagyva az épület oldalában bújik meg. A társaság emberi nagyon segítőkészek. Az egész úton azt tapasztaltam, hogy alapvetően nagyon segítőkészek az itt élők és kifejezetten jól beszélnek angolul, főleg a fiatalabb generáció. Utazásaim során azért ezt nem mindig tapasztaltam.
Alghero egyébként elég kicsi, nagyjából vácnyi ember lakja (segítek, ~40.000 fő). Igaz én szezonon kívül utaztam, nyáron megduplázódik/triplázódik a szám.
Nagyon érezhető volt, hogy elő-elő szezonban jártam ott. Cagliarihoz képest nagyon csendes, nyugodt hely ilyenkor, sok étterem, bár ki sincs nyitva, zajlanak a felújítások készülvén a szezonra.
Szállást általában úgy keresek, hogy bookingon lefoglalok több, visszamondható és csak szálláson fizetendő helyet. Ezt most kicsit elbaltáztam. Részint az utazásig hátra lévő idő rövidsége és az olcsóbb szálláshelyek, valamint a visszamondhatóság hiánya miatt. Mellesleg több szállást csak délután 4-től lehetett elfoglalni. Ez a kora reggeli érkezés miatt bukó volt. Csak hátizsákkal mentem, de azt is unalmas cígolni egy fél napon át. Végül kinéztem két szállást, kiderült ugyanaz az üzemeltetője, a kommentekből megtudtam ki a kezelő, így direktben ráírtam. Egyébként is le szoktam csekkolni a szállást a tulajnak írt bármilyen bugyuta kérdéssel, hogy egyáltalán léteznek-e. A hely létezett és jóval olcsóbban tudtam direktben foglalni a bookingnál. A történelmi belvárostól 10 percre, tiszta, rendezett, erkélyes (erre még kitérek…), saját fürdős szállás 90 EUR-ért két éjszakára. Ez egy jó ár! Marcoval a tulajjal napok óta forró dróton lógtam az érkezésemet illetően. Szerencsémre előttem nem volt senki, vagy korán távoztak, így 11-kor el tudtam foglalni a szállást. Erkély… a fényképeken látott cuki erkélynek két baja volt a valóságban:
1. a szemközti ház fel volt állványozva, igaz ez múlandó.
2. az erkélyen 2 bazinagy gázpalack éktelenkedett, ez szolgáltatta a meleg vizet.
Ezen úgy meglepődtem, de a biztosítási kötvény áttanulmányozása után békében ültem ki sörözni az erkélyre.
Sétáim során derült ki, hogy ez nem egyedi eset volt. Sok helyen így oldják meg a vízmelegítést. Vagy két gázpalack csücsül az erkélyeken, vagy egy Ariston bojler néz le ránk a magasból. Mindenesetre bizarr látvány.
Alghero maga nem nyújt különösebb váó élményt. Ici-pici kis belvárosa van, ami hozza ugyan a megszokottat, de nyilván nem láttam az igazi arcát. Turista akadt, de nem nagy számban. Algheroról tudni kell, hogy a katalán hatás módfelett érvényesül. Ez a konyhaművészetben különösen visszatükröződik. Történelme a kőkorszakig nyúlik vissza. A nurági kultúra nyomai itt is fellelhető.
Magát a város 1102-ben egy genovai család alapította, a spanyolok az 1300-as évek közepén csapta le kezükről.
Az ételeken kívül a nyelv is őrzi a spanyol befolyást. Az olasz és szárd mellett a katalán is hivatalos nyelve a városnak.
Nem mélyedek bele a látnivalókba, egyrészt mert nem sok van, másrészt mindig kicsit egyedi módon utazgatok, és ezt próbálom átadni. Mindig az aktuális hangulatomnak megfelelően osztom be a napomat. Nyilván van, amit mindenképp meg akarok nézni, de ez Szardínián alapvetően a természeti értékekhez kötődik.
Megemlíteném a közbiztonságot. A szállásom egy 4 emeletes ház 3. emeletén volt, épp bejárati ajtót cseréltek lenn. Az egy dolog, hogy lényegében bárki jöhetett-mehetett kedvére, de az új ajtók, vasalatok, szerszámok pénteken kiestek a munkások kezéből és még vasárnap is ugyanott voltak. Nálunk, ha ül rajta is elviszik, vele együtt. De pl. a biciklik sem voltak lekötve, még az elektromosak sem. Jó, oké, sziget, messzire nem jut vele, de na. Akkor is fura ez a fene nagy bizalom.
Megérkezésem napján volt a legjobb idő, akkor láttam némi napot is. Kiültem egy sziklára, hallgattam a tengert, olvastam és sört ittam. A hajnali kelés viszont teljesen felborította a biológiai órámat, nyilván szieszta alatt voltam éhes, majd mire kinyitott minden, az aperol mellé felszolgált rágcsákkal jól laktam.
Szombatra delfinles volt betervezve. Előző írásaimból kitűnhetett, hogy teljesen odáig vagyok ezekért a tengeri emlősökért, nagyon vágytam őket természetes közegükben is látni. A 3 órás túrát neten keresztül foglaltam (nyáron 4 órás, 1 órás snorkelezést is tartalmaz), a get your gide szerintem megbízható programkínáló oldal, kényelmes a foglalás, jól informál. A túra nagyjából 20.000 Ft-ba kerül és tengerbiológusok vezetik. Kicsit féltem, hogy ha 3 órán keresztül angolul beszélnek hozzám, előbb-utóbb befordulok a csónak oldaláról a vízbe. De nem, mindent jól lehetett érteni. 12 főt visznek a vízre és két önkéntes biológusból áll a legénység. Nos, az egészségünkért nem különösebben aggódtak, mert nem volt mentőmellény és még kérdés sem, hogy egyáltalán tudunk-e úszni. Filmek hada szól a turista típusokról. Na, a csónakban tartózkodók reprezentatív példának is beillettek. Voltak, akik nem teljesen tudták, milyen műsort néznek; volt az, aki mindent megkérdezett, kérték, hogy maradjon a valagán, de kb. a tetőről lógott le, hogy jobban lásson; volt a turbékoló párocska; a tengerbiológusnak készülő fiúcska; és aki úgy képzeli láthatatlan, de sajnos nem. Az utóbbi voltam én. A szociális kártya nem elfogyott, hanem eleve el sem vittem magammal erre az egész kiruccanásra. A delfinekről rengeteg mindent tudtam meg. Mekkorák, mennyit élnek, mit esznek, milyen társadalmat építenek fel. Mi van, ha megsérülnek, és milyen hatással van rájuk a környezetszennyezés. Azt a kérdést továbbra sem mertem feltenni, hogy nyikorog-e a bőrük…
Mikor megláttam az első uszonyost a csónak közelében elsírtam magam. Egyébként is különös kapcsolatom van az állatvilággal és a természettel, de ezek az élmények nekem fenomenálisak, tényleg. Nem vagyok olyan jó író, hogy ki tudjam fejezni azt az örömöt és hálát, amit akkor és ott éreztem. Imádtam.
Mikor visszaértünk a városba, elhatároztam, hogy az előző napi normális étkezést aznap bepótolom és ebédelni, valamint vacsorázni is fogok. Már az előző szardíniai vizitkor megtudtam, hogy itt megeszik a lovat. Szegény, állattenyésztésből élő pásztornép, hát persze, hogy megeszik. Hogy egy klasszikust idézzek, miként „Legyetek bátorak!”, kicsit idegenkedve, de gondoltam kipróbálom. Hát… Kincsem valamelyik darabját meglátva a tányéromon kicsit alábbhagyott az új dolgok felfedezése iránti lelkesedésem. A hús maga porhanyós. Se nem fehér, se nem vörös, de sötétebb színű. Ízre édeskés, nagyjából a bárányhoz tudom hasonlítani. Kipróbáltuk, pipa, menjünk tovább….
A délutánt megint egy sziklán sörözve, olvasva töltöttem, bár az idő már nem volt olyan kegyes, mint pénteken. Vacsorahelyet keresve kampajogtam az óvárosban. Amit kinéztem vagy zárva volt, vagy nem fértem be, így az első helyre bevágódtam. Egy spaghetteriába. Az étlapon szerepelt egy tipikus helyi étel, a nevét sajnos nem jegyeztem meg, mely apróra vágott homárt tartalmazott. Na, ott nem beszélt angolul a pincér, főként helyi arcok ettek, én meg nem értettem miért, csak hogy nincs olyan ízeltlábú. Kicsit csalódott voltam, mert még sosem ettem homárt, nekik helyi jellemző ételük, így mindenképp ki akartam próbálni. Helyette végül vongole, azaz vénuszkagylós tésztát ettem, olivaolajjal, fokhagymával és petrezselyemmel egyszerűen készítve. A szárdok kevés fűszert használnak, szertik a húsok természetes ízét. Ebben egyformák vagyunk, én is csak annyira szeretek fűszerezni, hogy az kiemelje a természetes ízeket, ne pedig elnyomja azokat. Az aperol elkészítésével volt némi problémám. Nem mindig aperolt kaptam és narancs helyett citrom volt a pohárban, a proseccoban sem vagyok biztos a szódában meg pláne nem. De mivel több helyen is előforduló hibával találkoztam, valószínűleg ott ez így szokás. Nem kérdeztem, jó vendég módjára ittam.
Árakat tekintve egy főétel olyan 20 EUR körül mozog, egy aperol sritz 7-8 EUR, egy pohár bor szintén, egy sör 3-5. Főként capuccinokat ittam, azok 1 EUR körül mozogtak.
Elutazásom napjára hagytam Capo Cacciat. Marcoval megbeszéltem, had hagyjam már a szálláson a pakkomat, ne kelljen egész nap a csigaházammal túrázni. Szó nélkül belement. Több hajó indul a kikötőből a nagyjából 13 km-re lévő Capo Cacciára. A retúrjegy 14 EUR, az út kb 45 perces. Szezonban kb. óránként indul hajó, most egy délelőtt, egy délután.
A kikötő felé elmajszoltam egy croissaint, ja, és betértem akedvenc helyemre, amit nem is említettem ez idáig. Egy focacceria. Friss, ropogós focaccia szendvicsek. Enném állandóan. Capuccinoval együtt 5,30-ba kerül. Bresaolásat és tonhalasat kóstoltam. Kitett egy főétkezést és nagyon-nagyon finom volt. Szereztem egyet az útra és felültem a hajóra.
Tengeribeteg talán nem vagyok, de nem mindig viseltem jól azt a hullámzást. Ahogy közeledtünk a mészkővonulathoz egyre kevésbé értettem hol fogunk kikötni. Nos, a barlang szájánál, egy kidobott pallón keresztül, miközben minden mozgott minden fele. A Grotta di Nettuno, vagyis a Neptun-barlang kizárólag vezetéssel látogatható. A hajójegy nem jogosít fel a barlangba belépésre, így azt külön meg kell váltani, szintén 14 EUR-ért. A cseppkőbarlang úgy 1 km hosszú szakasza látogatható, a többi barlang a turisták elől el van zárva. A Neptun- barlangban található egy sós vizű tó, mely miatt télen-nyáron ugyanolyan klíma van, úgy 18-20 fokos a hőmérséklet. Nyáron ez közel 100 %-os páratartalommal párosul. A barlang egyébként a csúcsról a Kecskelépcsőn át, 654 lépcsőfokot érintve is megközelíthető. Amikor a hajós bagázs nézelődik, akkor fentről nem indul csoport. Nyáron ez nem tudom, hogy van, amikor óránként van hajó. A barlangjárás után felmásztam a lépcsőkön. Fel szerettem volna jutni a világító toronyhoz, de nagyérdemű elől elzárt terület. Valószínűleg azért mert egy működő, sőt elég fontos létesítményről van szó. A torony fénye 45 km-re a tengerre benyúlva szolgáltat iránymutatást a hajósok számára.
Találtam egy másik magaslatot, aminek a tetején megint lepattantam. Nagyon körbekamerázott, nagyon elkerített, megközelíthetetlen objektumba ütköztem. Visszafele a térkép jelzett egy elvileg nurági építményt. Szerintem valaki vicceskedett egy kőrakással és ráhúzta az őslakosokra.
Megebédeltem egy sziklán, majd elindultam lefelé. Mikor utánamkiabáltak hova megyek, van-e jegyem, akkor estek le a fentebb leírtak. Hogy a fenti csoport bevárja a hajós csoportot. Mondtam az úrnak hogy don’t fos, a hajóhoz megyek. És elengedett. A hajóhoz, amit a messze távolban láttam csak.
¾ 10-kor indultam reggel, a délutáni hajó ¾ 2-kor jött csak. Legaloppoztam a 600 + lépcsőn. Viszont mivel akaratomon kívül szabályt szegtem, senki nem volt a környéken. Nekem való volt a táj.
Befutott a hajó, az egyik matróz megismert. Mikor a nép kiszállt, hogy megtekintse a barlangot, mondta, hogy nyugodtan szálljak fel. Csicseregtünk, kérdezte honnan jöttem, kaptam sört is. A hajó közben úgy hintázott, a gyomrommal egyetemben, mintha trambulinon ugráltam volna. Mondtam neki hogy ez elég veszélyes. Mondta, hogy ez semmi, két nap múlva olyan irányú és erősségű szél várható, hogy 4 méteres hullámok lesznek. Az én háromszor. Nem mennék ki supozni… Kicsit felfoghatatlan. Végül is a Rákos-patak azért nem ennyire zabolátlan.
Mikor visszatértem a városba visszamentem a cuccomért, és újra vissza a kikötőhöz ahol van egy park. Onnan indul a reptéri busz. Mivel csak óránként ment, nem mertem koppra a reptérre érni, inkább a korábbit választottam. Ebédre már nem maradt idő, így megittam a kilépő aperolomat. Majd rohanva vettem a jegyet. A reptéren már minden bajom volt. A gép 21.40-kor indul vissza. A reptér kicsi, zsúfolt, nincs semmi, levegő se. Akkor már alig vártam, hogy haza érjek.
Fura, mert most valahogy nem töltődtem fel annyira, mint szoktam, sőt. Nem volt jó idő. Igaz nem esett, de nem volt nap, nem volt meleg. Borzasztóan fújt a szél. A repülők indulása-érkezése miatt gyakorlatilag 3 teljes nap van, de ez a 3 nap nagyon sűrű és kényelmetlen a csomagok miatt, a nem úgy evés miatt.
Arra a következtetésre jutottam, hogy tavasszal ilyen helyre nem fogok utazni, inkább majd szeptember-októberben. Tavaszra meghagyom Londont vagy Hollandiát, vagy valami tényleg városnézős happeninget.
Szardínia egyébként továbbra is lenyűgöz. Természeti értékeivel, strandjaival. Nemzeti parkjaival, amiket tömegközlekedéssel nem tudok elérni. Már 2 éve megfogalmazódott bennem az a bakancslista, amit a mostani utam csak megerősített, hogy vissza kell menni.
Kb. 2 hétre…
Lakóautóval…
Little Eaglecastle 