A másfél-két év körüli kisgyerek fogta édesanyja kezét, és idegesen visszafele tekintgetett. Elkezdte szaporázni apró lépteit és közben kétségbeesetten tudatta anyjával, hogy fél. A nőnek kis időbe tellett, míg rájött, hogy a gyerek a saját árnyékától ijedt meg. Mondta neki, hogy nem kell félni, ez csak az árnyékod.
Napok óta ez a jelenet járt Bibi fejében. Nekünk felnőtteknek olyan természetes, hogy van árnyékunk, legtöbbször észre sem vesszük, de foglalkozni a legritkább esetben foglalkozunk vele. Az ugyanúgy az életünk szerves része és velejárója, mint a levegővétel, a szívverés, a járás, vagy bármi. Mindaddig, míg valami olyan nem történik velünk, amitől elkezdünk ezekre a természetes dolgokra figyelni.
A lánynak először másfél évvel ezelőtt jelentkeztek tünetek. Nem értette miért fáradékony annyira. Nehezebben szedte a levegőt, hiába aludt sokat, mindig álmosan kelt. Sportolni sem tudott. Pedig a sport kezdte ráncba szedni. Kamaszkorában heti 7 napból 5-ben bulizott, ivott és ilyen-olyan drogokat is kipróbált. Mérhetetlenül szomorú volt, depressziós, utált élni. Egyik nap úgy döntött az akkori partnerével való sokadik veszekedés után, hogy véget vet az életének. Rengeteg altatót vett be, de a segítség időben érkezett. Ezután több hónapot töltött a rehabilitáción. Kikerülve onnan elkezdett intenzíven sportolni, egészségesebben étkezni és igyekezett elfogadni és megszeretni önmagát.
Ezért nem értette a tüneteket. Igaz a covid megviselte, de nem gondolta, hogy bármi komolyabb szövődménye lehet tőle.
Elment az orvoshoz és a kivizsgálások eredményeként kiderült, hogy a szívizom elkezdett elhalni. Egyetlen esélye a szívátültetés, amennyiben megfelelő donort találnak. Különben az izom elhalása olyan szinten előrehaladottá válik, hogy sajnos nem éli túl.
– Na, szép, most, hogy eljutottam odáig, hogy élni akarok, már nem lesz rá lehetőségem.
Ennek ellenére megpróbált úgy átlendülni a napokon, ahogy azt az elmúlt időben tette, de egyre rosszabbra fordult az egészsége. Várta a telefonhívást, de csak nem jött. Az eredmények pedig egyre lesújtóbbak voltak. Napjait többnyire már csak a lakásában tudta tölteni. Az éjszakákat oxigénpalack segítségével vészelte át és kezdett beletörődni a végbe. Elfogadni, hogy neki ennyi jutott.
Egy napos áprilisi reggel Bibi felöltözött, felhúzta bakancsát és elindult a szokásos körére. Már egy ideje nem tudta elengedni a gondolatot, hogy lehet ez lesz az utolsó napja, ez lesz az utolsó sétája. De akart még belőle, még egy kicsit. Az egykor önpusztító kamaszból, aki önként akarta eldobni magától életét, a depressziós, elégedetlen fiatalból egy életigenlő, és életszerető felnőtt vált főleg a betegsége hatására, aki foggal-körömmel ragaszkodik a földi léthez. Bár egyre nehezebben mozgott, nagyon elfáradt, a legkisebb fizikai megterhelésre is fulladással reagált szervezete, nem akarta kihagyni a sétát.
A panelek közül a kertes házak közé ért, ahol a tavaszi ébredező fák és bokrok áthajoltak a kerítéseken. Bibi kezeit kinyújtva ment végig a kerítéssor mellett. Néha csukott szemmel tett meg pár lépést. Imádta, ahogy ujjbegyeihez érnek az ágak, a virágok, ahogy simogatták a tenyerét. A lány úgy képzelte, direkt nyújtóznak túl a vason, nézve kik haladnak el az utcán, remélve, hogy valaki megérinti őket. Cserébe azok némelyike válaszul illatozni kezdett.
Vajon mikor veszítjük el teljesen gyermeki énünket? Miért kell tragédiának, vagy valami rossznak történnie ahhoz, hogy értékelni tudjuk azt, amink van. Megálljunk és magunkba nézzünk, hogy elkezdjük keresni újra önmagunkat. Hogy meglássuk a természetben rejlő csodákat.
Gondolataiból a zsebében rezgő telefon zökkentette ki. A képernyőre tekintve kicsit megemelkedett a pulzusa. Az orvosa hívta.
– Igen, tessék?
– Üdvözlöm Bíborka, Kapás doktor vagyok, van egy jó hírem. Kap egy új esélyt, hamarosan ott lesz Önért a mentő, megvan a donor. Várom, és gratulálok. Ezzel bontotta a vonalat.
Bibi azonnal elindult haza, hagyta, hogy a kilógó ágak ezúttal szürke arcát birizgálják. Megállt a lámpánál, hátranézett az ágakra, majd le a földre. Meglátta az árnyékát. Mosolyogva biccentett egyet a rég elfeledett ismerősnek. Már ő se félt tőle.
Otthon annyi ideje volt, hogy magához vegye az összekészített sporttáskát. A mentősök már lent várták. Nagyot sóhajtott és becsapta maga mögött az ajtót.
Little Eaglecastle 