Erika a második emeleti tömörfa ajtó előtt állt és a kulcsaival babrált. Nehéz szívvel lépett be egykori otthona ajtaján. Bár nem utoljára jött, most először tért haza úgy gyermekkorának meghatározó helyszínére, hogy senki nem fogadta őt. Átlépte a rozoga küszöböt, melyben annyiszor megbotolt már. Hányszor veszekedett nagyanyjával, hogy meg kellene csinálni, de az ősz hajú asszony csak legyintett, leintve unokáját, megfordult, elballagott és részéről befejezettnek tekintette a vitát.
A nő betárta maga mögött az ajtót és várta, hogy nőági felmenője előcsoszogjon a szobából, kinézzen olvasószemüvege fölül és kedves mosollyal köszöntse a lányt. De senki nem jött ki.
Erika szülei az átkos elől disszidáltak Kanadába, az akkor 2 éves lányukat az anyai szülőkre bízva, hogy előkészítsék a terepet, de elfelejtettek haza jönni, így a kislány a nagyszüleivel maradt. Boldog gyermekkora volt, annak ellenére, hogy szerény körülmények közt éltek. Nagyapja a fakanál gyárban dolgozott éjjeli őrként, és a ház alatti műhelyben cipőket javított. Nagyanyja a II. világháború kitörésekor még csak 6-os volt, az iskolát később sem fejezte be. Vezette a háztartást, gondoskodott az unokájáról, és ha volt rá alkalom vagy varrt, vagy bérben sütött lagzikra. Évente kétszer viszont kimenőt tartott, eltűnt egy-egy hétre. Férje nem kérdezte hova megy, megszokta, és igazából nem is bánta a rendszeresen jött „szabadságot”. Erika mindig kapott valami szép ajándékot, így ő sem nagyon bánta a kimaradásokat. Míg kicsi volt és hiányolta szüleit és ő is és nagyszülei is reménykedtek a szülők hazatérésében, nagyanyja a hozott ajándékokra mindig azt mondta, hogy Erika szülei küldték. Aztán idővel mindenki tudta, hogy a lány szülei sosem térnek haza.
Erikát dohos szag csapta meg. Hónapok óta nem járt a lakásban. Mikor nagyanyja kórházba került, minden nap meglátogatta, az elején még volt szükség tiszta ruhára, de aztán már arra sem. Direkt nem ment fel, hátha azzal késleltetheti az elkerülhetetlent. Majd együtt hazatérnek. Valahol tudta, hogy ez már sosem következik be. Most erőt kellett vegyen magán, hogy a temetéshez szükséges papírokat előkerítse. A konyhában a babakék olajlábazat fodroskel hatását keltve pergett le a falról. Nagyapja halála után a lakás állaga a romlás útjára lépett. A nagymama még egy-két évig tartotta az évi két kimenőt, majd az is elmaradt. Így éltek ketten, de az idősődő asszony jóságos tekintete idővel fátyolossá vált. Erika az egyetem miatt elköltözött a nyírségi kisvárosból, először kollégiumban, majd a keresetéből kuporgatva egy félszuterén albérletben lakott. Ahogy végignézett a lelakott lakáson a sírás kerülgette. Nincs pénze felújítani, évek lesz mire eladja és még csak az önerőre sem telik majd belőle. Hirtelen lelkiismeret furdalása támadt az anyagi spekulációk miatt. Kiszellőztetett, főzött egy teát és kinyitotta a szekretert, amiben a papírokat remélte.
Ledöbbent. Minden precízen, évszám szerint lefűzve várta végzetét a tölgy bútorban. Erika előkereste a születési anyakönyvi kivonatot, mely mellett egy nevére szóló nagyalakú borítékot talált. Felbontotta. Egy levél volt benne a nagyanyjától. És egy olaszul írt, látszólag hivatalos papír. Megsimította nagyanyja nehézkesen formált, csapnivaló helyesírással és itt-ott tájszólással papírra vetett sorait.
„Édes jeányom, ha ezeket a sorokat olvasod, én mán nem leszek. Mindig próbáltam teróllad megfelelőn gondoskodni, bár én tanulatlan vagyok, mindég mondtam, hogy ne légy restnök. Járd az utad, bármely nehéz is. Be köll valjak valamit. Az utazásaim helye egy kis olasz falu vót. Valdorcsia. A háború után, mikor a doktoréknak szolgáltam, megismertem egy olasz katonatisztet. Egymásba szerettünk, de néki haza kellett mennije. De hagyott itt egy ajándékot, édesanyádat. A faluba nem téhettem haza megesett jányként, de akit nagyapádként gondoltál, elvett és magáénak tekintette anyádat midvégig. Őrizte titkunkat. Anyád imádta nagyapádat és mikor tudomást szerzett arról, ki az igazi apja, ráadásul te vérszerinti nagyapádra hasonlítottál, inkább itthagyott. Sosem bocsátott meg nekem. És én se magamnak.
A papír amit a levél mellett látsz egy ház tulajdoni lapja. Az a ház a tiéd. Vérbeni nagyapád sosem nősült meg, családi örökségét anyád eltűnése miatt terád hagyományozta. Ez itteni nagyapád halála után két évvel történt. A ház azóta bérelve van, a kapott pénzt egy ottani bankban gyűlik, letétbe, melyhez csak te férsz hozzá. Tudtam, hogy ez a lakás neked nem len segítség, így a pézhez nem nyúltam”…
A levél folytatódott az asszony végrendeletével és a teendőkkel, a lány mit hol talál, kit hol keressen.
Kétszer kellett elolvassa a levelet, hogy nagyjából felfogja miről is szól. Már nem is tűnt olyan furának Olaszország imádata, kreolabb bőre és temperamentuma. De ezt álmában nem gondolta volna. Van egy háza Val d’Orciában, még élő rokonai, és elegendő pénze ahhoz, hogy itthon is vegyen valamit.
Erika mindig is a könyvek utolsó pár oldalát olvasta el. Ha az tetszett, elolvasta az egészet. Elgondolkodott, vajon másképp élte volna az életét, ha tudja ennek a könyvnek mi a végkifejlete?
Az igazság az, még ha lehet, tudjuk is mi fog történni a könyv utolsó lapjain, de az oda vezető több száz oldalt csak akkor ismerjük meg, ha mi magunk végig megyünk rajta.
Little Eaglecastle 