Úgy néz ki sikerült eladni a házat. Nehéz menet volt. Másfél év alatt ment el, áron alul, de már mindegy, próbálom felszámolni a múlt legapróbb darabkáit is. Ebben az Isten háta mögötti borsodi kis faluban csoda, hogy egyáltalán valakinek megtetszett. Az Angliából hazatelepülő nyugdíjas évei elején járó házaspár teljesen odáig volt a hosszú ámbitussal rendelkező parasztházért. Itt akarnak megöregedni, és leélni hátralévő életüket. Hm, a sors fintora, úgy látszik ezt a házat mindenki egy Stix folyónak tekinti. Szüleim is ezért vették. Gondolták öregkorukat itt élik majd le, a vidéki nyugalomban, távol a város zajától. Napjaikat a tornácon elköltött kávéval kezdik, a nem túl nagy kertet a maréknyi szőlővel gondozzák, nyaranta az unokák harsány göndör kacaja fut végig a gyepen.
Nem így lett. A költözés után egy hónappal anyám strokeot kapott, bal oldalára lebénult és a beszéd is nehézkes lett számára. Apám, egészen haláláig gondozta, etette, fürdette.
Ármin fiam ekkor volt 5 éves. Szívesen ment a nagyszüleihez, bár nem értette még anyám miért vár annyit a válasszal a feltett kérdésekre. Így aztán inkább nagyapjához kapcsolódott jobban. Vele lehetett bohóckodni, kacsolni a szőlőt, fialni a kukoricát, a homoktortát díszíteni a savanyú egressel, a háztáji elé kukoricát szórni, a cirmost a tornác korlátján simogatni.
Anyám korai halála végképp kettétörte apám csodás nyugdíjas évekről alkotott képét. Magába fordult, mogorva lett. Naphosszat csak ült a tornácon révedt maga elé karba tett kézzel, miközben jobb mutatóujjának begyével babrálta az orrát, mintha viszketne.
Az unokák jelenléte javított kicsit a hangulatán, főleg Ármin ottlétei hatottak rá pozitívan, egy darabig. De kezdett mély depresszióba süllyedni. Nem volt feladat, nem volt cél, az unokák ahogy nőttek már nem a borsodi faluban képzelték el a nyarakat. Lassan az alkohol rabjává vált, veszekedett mindenkivel és a mindig csillogó szemű lelkes, álmokat szövögető emberből egy morcos, zsörtölődő vénember lett, aki sem magát, sem a „birtokot” nem volt képes ellátni. Kérleltem, hogy adja el, hogy költözzön vissza a városba, közelebb hozzánk, hajthatatlan volt az álmait kergetve.
Egy decemberi nap a szomszédja hívott, hogy apámat az udvaron találta arccal a hóban. Szerencséje volt, hogy rátaláltak, de ez volt az utolsó csepp a pohárban. Ő is belátta, hogy nem mehet tovább, képtelen magát ellátni, nekünk pedig nem akart a terhünkre lenni. Szerintem csak az elképzelt világától nem tudott szabadulni.
Beleegyezett, hogy otthonba megy és kezdjük el árulni a házat. Külföldön élő testvérem és családja egy évben egyszer jó, ha hazajöttek. Én, ahogy tudtam meglátogattam, mindig kérdezte mi van Árminnal, hol van? – Tudod apa, Ármin már gimnazista, tanul, haverokkal lóg, éli világát.
Elcsendesült, és elővette réveteg tekintetét, ölbe tett kézzel babrálta ujjbegyével az orra hegyét.
Három hónappal ezelőtti látogatásomkor, mikor a kertet rendeztem, megállt a háznál egy autó. A jól szituált, 50-es évei végén járó házaspár be-be tekintett, majd meg is szólítottak. Mindig ilyen házban képzelték el nyugdíjas éveiket, látják, hogy eladó. Nem akartam kedvüket szegni a családi tragédiák és mélyrepülés kapcsán. Még aznap megegyeztünk.
Mikor apámmal közöltem a hírt, láttam, hogy lelke abban a pillanatban hagyta el a földi létet. Aláírta a papírokat, elköszönt, majd az ablakon kibámulva felvette a szokásos pózt.
Ma adom át a kulcsokat az új lakóknak. És… ma megyek be apám holmijáért az otthonba. Két napja kaptam a hívást. A házzal és az álmaival együtt ő is elment.
Késő este értem vissza a fővárosba. Fárasztó nap volt, fárasztó év, fárasztó évtized.
Mikor beléptem az ajtón kisebb sokkot kaptam. Ármin ott ült a konyhaasztalnál és révetegen bámult maga elé, közben mellkasán karba font jobb kezének ujjbegyével az orra hegyét babrálta. Ekkor vettem észre igazán, hogy vonásai nagyapját idézik. Félve ráköszöntem.
Visszazökkenve a valóságba felkiáltott. Jajj, szia anya. Csak elkalandoztam. Milyen napod volt? Sikerült mindent elintézni?
Hosszú és fárasztó. És neked? Min gondolkodtál annyira?
Hát, csak azon, hogy milyen jó lenne majd vidéken venni egy tornácos parasztházat és ott megöregedni.
Zokogásban törtem ki és átöleltem a fiamat.
Mi baj anya?
Semmi apa, az égvilágon semmi…
Little Eaglecastle 