Szardínia – Cagliari

4 napot töltöttünk ebben a csodálatos városban. Cagliari (ejtsd Kájári) Szardínia fővárosa. Lakosainak száma 170.000 fő, bár hajóskapitányunk csak 150.000-et emlegetett, a rögtönzött népszámlálástól eltekintettünk. Hozzá tartozó településekkel együtt eléri a 300.000 főt.

Ryanair indít rendszeresen járatokat közvetlenül a sziget ezen felére. Wizzair csak nyári időszakban. A menetrend jó, mert reggel 6 után indul a gép, vagyis már 8 órakor Elmasba érkezhetünk, így van egy teljes napunk. Vissza pedig délután 4-kor, így ott is nyerünk még egy fél napot. A reptérről vonattal juthatunk be a városközpontba, mindösszesen 6-10 perc alatt, másik 10 perc, míg eljutunk a vonatállomásig, szóval nagyjából landolástól számított fél órán belül az olasz kávé világába merülhetünk. A vonat ára 1,30 EUR. A jegyet automatából lehet megvenni és nem szabad elfelejteni érvényesíteni, amit egy másik masinánál tehetünk meg.

Szállásunk a városközpontban volt, Cagliari főutcájától 5 percre. A szobát minden nap takarították és rendbe tették. Tágas volt és nagyon tiszta, hatalmas erkéllyel és egy másik teraszra nyíló kilátással. Itt nem a szomszédra gondolok, hanem annak a hét dombnak az egyikére, melyre a város, Rómához vagy Lisszabonhoz hasonlóan épült.

A várost a főníciaiak alapították i.e. 7. században. De volt római kézen, létezett, mint önálló állam, majd a Spanyol Királyság része. A spanyol hódítás egyébként Szardínia gasztronómiáján érződik. Bár nem vagyok otthon az autentikus spanyol konyhában, de tény, hogy más ízvilágot képviselt, mint például amit Toszkánában tapasztaltam.

A város bővelkedik nevezetességekben. Legrégibb része a Castello dombtetőn fekszik, ahonnan csodálatos kilátás nyílik a Cagliari-öbölre. Első nap a tiszta időben remek naplemente vizslató hely. A városfalak legnagyobb része ma is teljesen ép és két 13. századi fehér mészkőtorony a Sant Pacras és az Elefánt torony erősíti, melyek alapanyaga a helyben bányászott mészkő. Azt gondoltam az időjárás viszontagságai jobban megviselik a mészkövet, de tanulmányaim ezen a téren cserben hagytak. A tornyok, a várfal és úgy Cagliari nagy része köszöni szépen, remekül megvannak.

A várfalon belül is található még látnivaló, de nem mentünk be sem a székesegyházba, sem az archeológiai múzeumba.

Az amfiteátrumot is csak messziről láttuk.

25-én érkeztünk, amikor is a fasiszta uralom alóli felszabadulást ünnepelték. Aztán ünnepeltek valamit pénteken is és majd május elsején is fognak. Igazi olasz életérzés, valamit biztosan ünnepelnek.

Bár volt, hogy belefutottunk a siestába, a turisták által látogatott központban azért elérhetők folyamatosan nyitva tartó helyek. Nyáron a 40^oC-ban így van-e azt nem tudom, de szerintem éhen nem hagyják halni a sziget fő bevételi forrását jelentő utazókat.

A Saint Remy bástya a 19. század végén épült a város 14. századi falaira, és egyesíti a Castello negyedet Villanovaval és Marinaval. Egy körforgalom mellett található, szép kilátással a tenger felé. Első nap néztük meg és innen mentük át a várba. Féltudatosan szoktunk bóklászni, nincs előre kigondolt útitervünk, ha meglátunk valamit, azt megnézzük. Az első nap általában így telik, felfedezéssel és közben a nevezetességek nagy részének önkéntelen kipipálásával.

Szerdán, utunk második napján ígérkezett a legmelegebb idő, így elmentünk Poettóba, mely Cagliári része, busszal közelíthető meg, ugyancsak 1,3 EUR/út áron, a pályaudvartól nem messze induló buszok valamelyikével (PF, PQ vagy az 5-ös, ami kicsit beljebb áll meg, nem a parton.). Itt található Olaszország leghosszabb, 13 km-en elnyúló tengerpartja. Nem nagyon voltam még homokos tengerparton. 26-28^oC volt, fújt a szél, a hűs tenger a parton nem érződött, a homok délutánra már forró volt, nem tudom, hogy viselhető el nyáron. A víz 16 fokos volt, de elhatároztam, ha fene fenét eszik is, megfürdök benne. Harmadik próbálkozásra pár percet úsztam a smaragd zöld vízben. Becsípődéseim egyike, hogy meg kell kóstoljam a tengert, hogy elhiggyem, sós. Bizony az volt és nézzen bárki bolondnak, más íze volt, mint Trogirban. Konkrétan sósabb.

A part után elsétáltunk a közelben lévő két tóhoz, ahol a flamingók tanyáznak. Pontosabban rózsás flamingók, akik karibi rokonaiknál jóval fakóbbak. Szárnyuk fekete és pink. Repülés közben úgy néznek ki, mint a gólyák, bár csoportban röpködnek, és libaszerű hangot adnak ki magukból. Fakó színük étrendjüknek köszönhető. Fő táplálékuk a garnéla. A garnéla nagy mennyiségben tartalmaz pigmenteket, karotint, melyből a színüket nyerik. De valószínűleg nem annyit, mint karibi társaiké.

Harmadik napunkat a reggelit követően a szállásunktól pár percre lévő botanikus kertben indítottuk. A többemeletes fikuszoktól tátva maradt a szám. Hogy lehet ez ugyanaz a fajta növény, ami nálunk az irodában, ha huzatot kap, ha máshova teszem, ha csak rosszul nézek rá, ledobálja a levelét, ezek meg szélben, minimális eső mellett ekkorára nőnek. Mondjuk, én sem nőnék szívesen az irodában, tény.

Még a tengerpartról visszafele menet megláttam egy templomot, ami felkeltette az érdeklődésemet. Ez nem más volt, mint a kurta nevű Basilica di minore Nostra Signora di Bonaria, vagyis Miasszonyunk Bonaria temploma. Ez Szardínián belül a legfontosabb Mária kegyhely. Az 1300-as években épült, majd az 1700-as években bővítették és templomot építettek hozzá. A II. világháború súlyosan megrongálta, de felújították. Mellette helyezkedik el az azonos nevű sírkert. A bazilikát több pápa is meglátogatta, köztük II. János Pál pápa is, akinek szobra megtalálható a templomban és olyan élethű, hogy vártam, mikor pislog egyet.

Szeretem a templomokat, főleg a monumentális építészete miatt. És van egy hangulata, amit máshol nem érez az ember. Nem csak katolikus templomokban érzem ezt. Valahogy, ott lakik a hit. Hiszek-e, vallásos vagyok-e? Azt szoktam mondani, hogy igen, Istenben vagy egy feljebbvaló létezésében hiszek. Hiszem Jézust, de nem hiszek az egyházban annak ellenére, hogy csodálom az építészetet, a fennálló több ezer éves „céget” és az egyházi zene egyes fajtái is kedvesek számomra. De, voltak, vannak olyan karizmatikus alakjai az egyháznak, akik rám is nagy hatással vannak. Ilyen volt II. János Pál pápa, és ilyen Ferenc pápa is. Ma volt szerencsém őt teljesen véletlenül kétszer is úgy másfél méterről látni. Ő is látott és integettünk egymásnak. Ha kinyújtom a kezem, kinyújtja a kezét és nem gázol el a svájci gárda autója, akkor pacsizhattunk is volna. Na de ne rugaszkodjunk el a valóságtól. A lényeg, hogy ez egy olyan élmény volt, ami nem tudom mennyire szakrális eredetű, de ha csak rá gondolok a meghatottságtól könnyek szöknek a szemembe. II. János Pál szobrát is megbabonázva néztem. Ő is nézett, láttam.

A templomlátogatás után vacsoráztunk, igazából két helyen is, és kicsit belevetettük magunkat az olasz éjszakába. Apropó, ételek, meg úgy az árak általánosságban. Egyik reggelinél helyiekkel beszélgettünk és kérdezték mennyire drága Cagliari. Bevallom, azt gondoltam, hogy mivel sziget, biztosan jóval drágább lesz, mint az itthoni árak, de nem. Vagyis igazából itthon lóg bilibe a kezünk, de nagyon. Tengeri herkentyűk garmadáját ettük, a főutcán és a főtéren, a legdrágább étel, ami egy töltött tintahal volt, 16 EUR-ba került, ami nagyjából 6000 Ft, itthon több. Jó, ők kifogják, hozzánk hozni kell, legyen… De pl. a sajtok… A kávé mondanom sem kell, isteni, nem tudsz rosszat inni, sehol. A presszó ára 1,2-1,5 EUR közt mozog, a latte macchiatto a reptéren került annyiba, mint nálunk bárhol, amúgy 2 EUR alatt mozog az is. Mindegy, ez a téma egyeseket érzékenyen érinthet, ugorjunk. Újabban mániám, hogy ha megyek valahova, megnézem ez ingatlanpiacot. Nem, nem lettem ingatlanmágnás, de ki tudja hova sodor az élet. Hátha veszek egy Bramasolet. Egy átlagos állapotú 90 nm-es, 3 szobás ingatlan nm ára 800.000 Ft körül mozog. A rezsire mondjuk nem kérdeztem rá, de fűteni nem nagyon kell. Apropó, fűtés. Onnan tudtuk, hogy helyi erőt látunk, hogy pufi dzsekiben, vagy szövetkabátban, esetleg kötött pulcsi-mellény kombóban rohangáltak a 26 fokban. Mi szoknyában. Nekik ez a tavasz, nekünk egy enyhébb nyári nap.

Negyedik napunkat a dolce far niente érzés jegyében kezdtük meg. Befizettünk egy hajókázásra. Mivel szezon előtt voltunk, így szerencsénkre fejenként 50 euróért vízre szállhattunk, csak mi. Amúgy a privát túrák 400-500 eurótól indulnak, ezek maximum 12 fősek. Megnéztük Calamosca és Cala Fighera öbleit. Nagyon fürdeni akartam, de a két nappal azelőtti emlékek még vígan bennem éltek, így csak a csónakból kilógva a kezemet áztattam. Csodáltuk a természetet, a vizet, a kapitányunkat, Matteót, csak feküdtünk a csónakban és néztük az eget, halakat etettünk. Az utazásnak még igen betegen vágtam neki, a 4. napra a köhögésen kívül minden rendeződött. Szardínia meggyógyított, legalábbis tünetet kezelt. Receptre írnám.

A hajókázás után megebédeltünk a belvárosban majd visszabuszoztunk Calamosca felé. Kipróbáltuk milyen az olasz tömegközlekedésen lógni… Kellett a pénz Aperol spritzre. Neeem, igazából nem volt hol jegyet venni, visszafelé meg már úgy belejöttünk, hogy nem is törtük magunkat. Szóval, Calamosca. A buszról ott kell leszállni, ahol kezdődik a poettói partszakasz, majd egy éles hátraarccal a katonai területen átvágva (amúgy ez a kijelölt túraút) felkapaszkodtunk a hegyre. Tudom, sokszor használom a csodás kifejezést, de tényleg az. Lélegzetelállító a látvány. Nem kell filter a fotókra, a valóságban van olyan színe a víznek. És az a buja növényzet. A túra nem vészes, sima tornacipővel, kezdő kirándulóknak is odafigyeléssel bejárható. Volt egy srác, aki tangapapucsban mászta meg. Vannak olyan részei, ahol a meredek sziklafalon kell hegyet mászni, de az egyszerű túrázónak is felejthetetlen élményt tud nyújtani így is.

Utolsó nap már az elutazás izgalmaival, a nem akarok hazajönni mámorító érzésével indult. A szállást 11-ig lehetett elhagyni, mivel mi gyorsan asszimilálódtunk és vettük fel az olasz életérzést, a kulcsokat 11.20-kor dobtam a ládába. Kedvenc reggeliző helyünkön, az Ex Tipografiában ittunk még egy búcsú aperolt és ettünk egy jót, majd irány a reptér. A vonat pontos volt, ezt anno Toszkánában is megtapasztaltam, így nem kellett izgulni, lekéssük-e a helyi MÁV miatt a repülőt, vagy sem. A repülő is rendben indult.

Összefoglalva, a hely gyönyörű, van minden, lehet várost nézni, sziklát mászni, homokos tengerparton fürdeni, hajóról vízbe ugrálni és ez csak egy kis városka, a szigeten számos látnivaló várt volna még ránk. Egy két hetes nyaralást is el tudok úgy képzelni itt, hogy közben aktívan is tölti az ember az idejét. Bár, nem a nyár kellős közepét választanám, hanem mondjuk szeptembert, amikor még meleg a víz. Az ételek finomak. Az árak nem elrugaszkodottak. A helyiek kedvesek, bár nem tudják honnan jöttünk, nem ismerik fel a nyelvünket. Sok a színes bőrű árus, de ha kétszer nemet mondunk, abból azért értenek és távoznak, nem extrém erőszakosak.

Nagyon régóta nagy rajongója vagyok Olaszországnak. Eleve a meleg, az az életérzés, ahogyan ők az élethez állnak. Ahogy öltözködnek, ahogyan merik magukat vállalni. Az a temperamentum, az a dallamos nyelv. A szellemi örökség, a rengeteg látnivaló. Sokszor szoktam azt érezni, hogy egy láthatatlan kapocs köt a mediterrániumhoz.

A pár nap alatt volt dolce vita, vagyis édes élet és dolce far niente, vagyis édes kis semmiség, édes semmittevés. Mindenhonnan hozok haza valamit magammal. Most csupán egy mondatot: Az élet túl rövid…