Lisszabon után fáradtan, de törve nem, érkeztünk vissza éjnek-évadján a szállásra. Péntekre már nem voltak nagy terveink, a vár meglátogatásán és shoppingon kívül.
Reggelizőnek hajlékunk alatt lévő pékséget szemeltük ki. A nem egész 3 EUR-ós reggeli még a 400 Ft-os árfolyam mellett is barátinak mondható (nagyon jó barátnak…). Ezért kaptam egy sonkás-sajtos croissaint, két deci körüli frissen facsart narancslevet és egy tejeskávét. A croissaint tömörebb, mint a francia változat és érezhetően édes. De remekül harmonizált a sajttal és a sonkával. Nagyon sok édességet esznek, a kis pastelek mindenhol ott vannak, és borzasztóan édesek. Ennek ellenére egy darab elhízott portugált nem láttam. Bár, vércukorszintet nem mértem náluk, lehet jobb is. Úgy látszik az óriási szintkülönbségek megmászása formában tartja őket.
Reggeli után nyakunkba vettük utoljára a várost, még egyszer átsétáltunk a Douro folyón és felmentünk a várba. Amiről kiderült, hogy egy kolostor (Serra do Pilar, Világörökség részre ugyancsak). A kilátás gyönyörű.
A templom árnyékában egy férfi játszott spanyol gitáron.
Meghitt hangulatunknak és a maximális napsütötte órák számának a héten (egy) ismételten a közelgő eső vetett véget. Pár nap elég volt kitapasztalni az időjárás furcsa szeszélyét. Az első szellőnél és fekete gomolynál odébb álltunk. Székhelyünket a Duoro partjára tettük át. Egy 5 tételes kis portói ízlelgetés után hátra volt még a ginjinha megkóstolása (dzsinja, vagy dzsindzsinja), ami nem más, mint egy portugál ágyas, fűszeres meggylikőr, amit legtöbbször csokoládépohárban kínálnak. Bár, valószínűleg ez turistacsalogató elem, mindenesetre nagyon ízletes. A helyre, ahova bevágódtunk, nem lehetett volna csupán italfogyasztás céljából időt tölteni, de ez minket mit sem érdekelt, határozott, „Márpedig innen sehova nem megyünk.” fellépésünk eredményeként, száraz, esővédett helyen költhettük el alkoholos italunkat. Amiből a nagy ijedtségre való tekintettel két kört kértünk, majd mikor megláttuk, hogy kidobásra kerül az üveg, lábon kihordott szívroham közepette felsikítottunk, hogy nekünk azok a meggyszemek nagyon is kellenének. Nénje nézett kicsit, kérdezte, honnan jöttünk, mondtuk, hogy Magyarország. Szemein látszott, hogy nincs előtte a Google maps, de boldogan adta át az üveget, kínlódjunk mi a szemek kivételével. Mire minden, hulladékjelölt aszott meggyet kikapargásztunk, elállt az eső is.
Utunkat a folyó túlpartján folytattuk. A Lisszabonból ismert látkép tárult elénk, a szűkebb, meredek utcácskákkal, a házak közé kifeszített színes szalagokkal, vagy kis zászlókkal. Lisszaboni melléfogásunkat kiküszöbölvén nem kockáztattunk és kerestünk egy olyan helyet, ahol biztosan azt az ételt kapjuk, amire vágyunk, vagyis a Pastel de bacalhaut, ami lényegében egy tőkehal krokett (burgonya-petrezselyem-tojás-hagyma-tőkehal fasírt). Mi egy nagyobb fajta, kecskesajttal töltött változatot kóstoltunk. Egyszerű, de nagyszerű étel, lehet kipróbálom itthon.
Az uzsonna után elkezdtük shopping túránkat. A kék és néha sárga csempék mindenhol megtalálhatók, szinte minden ajándéktárgyon. Személy szerint nekem nagyon tetszenek, bár volt olyan hely, ahol Szűz Mária eltorzult kinagyított képe nézett vissza rám indokolatlanul egy edényalátétről. Nem tudom, mire gondolt a költő, mikor megtervezte, hogy ki lesz a célközönség, ki fogja megvenni. De a kereslet és kínálat esetemben nem találkozott, maradtam a hagyományos csempéknél. Jött velem haza ez-az. A lányok rábeszéltek egy tálcára. Szeretek tőlük vásárlási tanácsokat kérni, mert a „kell ez nekem?” kérdésre az esetek 98%-ban az jön, hogy igen. Hát jó, ekkora nyomásnak nem tudok ellene menni.
Az igen hasznos csempés holmikon kívül borokat hoztunk. Portóit. Kicsit sajnálom, hogy itthon kevésbé kapható. A kisboltban úgy egy órát vergődtünk, hogy vegyük, ne vegyük, hol vegyük, mert már akkor sejtettük, hogy túlsúlyos bőrönddel térünk haza. Mindegy, végül minden kiválasztott nedü áttette székhelyét Magyarországra.
Egy nyaralást mi mással is lehetne illendően lezárni, mint egy búcsúvacsorával. A portugálok szeretnek későn vacsorázni, erre egy nap alatt átálltunk és fél 10 körül tértünk be egy autentikus kisvendéglőbe. A vacsora finom volt, a fekete tészta a garnélákkal sem ülte meg a gyomrunkat. Ez mondjuk fura, mert itthon ha este ilyet eszem, belémköt és vadakat álmodom, vagy inkább semmilyet, mert egy sziklával a hasamban nem lehet aludni.
Új szerzeményeinkkel, jóllakva tértünk vissza nyughelyünkre.
Már csak a hazaút volt hátra. Reggel 7-kor ott tobzódtunk a pékség ajtajában, ami elvileg akkor nyit. Én még olyan kihaltnak környéket nem láttam. Így betevő nélkül nekilódultunk a reptérre, majd hazánkba vezető útnak.
Összefoglalva tapasztalataimat, Portugália, azon belül is Portó gyönyörű. Nekem legalábbis nagyon tetszik. Nyilván ehhez az kell, hogy szeresse valaki az elhagyatott épületeket. Az időjárás fura, de ha tudunk hozzá alkalmazkodni és nem akadunk fenn azon, hogy az időjárás alakítja a napi programot, teljesen jó. Az óceánparttal nem tudok betelni. De nekem a víz a fő közegem. Persze ha nem eső formájában érkezik. Mindig úgy képzeltem, hogy csak olyan helyen tudok élni, ahol van víz valamilyen formában. Folyó, vagy tó, aminek a partján ki tudok kapcsolni. A tenger és az óceán egy non plus ultra számomra.
Az árakat tekintve a jelenlegi itthoni helyzethez viszonyítva sok esetben leesett az állam. Olcsóbb, mint kis hazánk. Gondolok itt arra, hogy 99 cent egy kilo eper, 80 forintért ettem egy fél sárgadinnyét. Itthon a magot nem adnák oda annyiért. 320 Ft egy mangós gyümölcslé, amit legutóbb az alattam lévő boltban 700 Ft-ért tettem vissza a polcra. Az látszik, hogy lakhatásra nem szórják a pénzt, nem érdekli őket. Egy 2016-os Eurostat felmérés szerint Portugália a közepesen fejlett országok közé tartozik, kicsit megelőzve hazánkat. Nem tudom a covid és az eltelt 6 év mennyire formálta át a gazdaságukat, nem olvastam ennyire utána. De kinn élő ismerősöm már 2015-ben azt mondta, hogy szeretnek élni. Nincs általános jólét, de a kevesebb keresetű emberek is inkább elmennek és minden nap beülnek valahova. Kicsit dolce vita.
Minden utazáskor kicsit úgy is szemlélem a helyeket, hogy tudnék-e ott élni. Tetszik-e a miliő, tudnék-e mit csinálni. Nos, Portó és Lisszabon is ilyen, tudnék ott élni. Bár, nem vagyok egy svájci habitus, de a pontatlanságuk megőrjítene rövidtávon. Aztán lehet megszoknám. De az is lehet megszöknék.
Little Eaglecastle 