Reggel aránylag sokáig sikerült pihenni. Késői reggelinket a piacon kívántuk elfogyasztani. Útnak eredtünk hát a szállástól kb. 10 percnyi sétára található hatalmas piacra. Az éhségem miatt siketfajdba mentem át és elkerülte figyelmemet, hogy a piac átmenetileg zárva tart, felújítás miatt. Az épület gyönyörű, a Vásárcsarnokhoz tudnám hasonlítani, csak még monumentálisabb.
Éhségünk nem ismer határokat, így biztosnak láttuk, ha az előző nap a folyó túlpartján felfedezett másik, kisebb Mercadot rohamozzuk meg. Az étkezők délben nyitottak, addigra nem kopogott a szemem az éhségtől, hanem ráfeküdt a csöngőre. Ha már óceánpart, és mellesleg mindhárman vízihulla (öcsém így nevezi a tengeri herkentyűket) rajongók vagyunk, nem ehettünk mást, mint rákot rákkal. Hozzá egy 4 tételes sörkóstolóval, chorizóból, sajtból, sonkából álló kis tölcsérrel fokoztuk a hangulatot. Nem múlhat el étkezés desszert nélkül, annak, mint tudjuk, külön gyomor van, így bármennyit is ettünk előtte, desszert az kell. Ismét a kis, tojáskrémmel töltött leveles kosárkára cuppantunk rá, hozzá egy jó kávét kortyolgattunk immáron a Mercado területén, mert a nyanvadék eső újból eleredt. A Pastel de Nata házi körülmények közt nehézkesen előállítható, mivel egy sima sütő nem képes 400 C fokot előállítani, mely a kosárkák megsütéséhez szükséges. A sütemény pár percet tölt csak az extrán forró sütőben, így a leveles tészta ropogós lesz, a tojáskrém átsül, de nincs ideje eláztatni a tésztát. A végeredmény mennyei. Nem tudom mennyit ettem meg kinn tartózkodásom alatt, de veszteségként éltem meg, hogy haza nem tudtam hozni belőle. De jó hír, Újlipótvárosban, az Édesmindegy nevezetű helyen kapható és majdnem olyan jó, mint portugál társai.
Kajálásunkat követően a délutáni esőt úgy véltük a siesta jegyében inkább átalusszuk. Visszatértünk a szállásra hunyni.
Ébredés után a belváros felőli Douro partot vettük célba, céltalanul. Továbbra is megdöbbentett a házak elhanyagoltsága. Nem tudok máshogy fogalmazni, mint valami putri, olyan némelyik. A tető fémlemezekkel, vagy zsákkal pótolva, de volt ahol szemmel láthatóan beázott a nappali, mert méteres luk tátongott a palán. Mániám, hogy én be akarok oda menni, ahol mások laknak. Megnézni a helyek igazi arcát, nem azt, amit kirakatba tesznek a turistáknak. Mintha egy német arra vágyna nálunk, hogy bejárja a Hős utca házait. Nyilván nem nyerek bebocsájtást, én se örülnék neki, ha valaki felcsöngetne a hetediken, hogy megnézné az erkélyem, de képzeletemben és a házak külső állapota alapján azt vélem, hogy dohosak, sötétek, nyirkosak az életterek. A legtöbben átható, cigarettafüsttel kevert penészszag terjeng, a ruhák mindig nyirkosak, nincs szőnyeg, az egyetlen szárazat nyújtó valami a sütő.
Képzelgéseimet átugorva térjünk vissza a sétánkhoz. Ahogy ott le-fel mászkáltunk tetemes szintkülönbségeket megtéve, isteni szikraként bevillant, hogy menjünk le naplementét nézni az óceánpartra. A belvárosból az 500-as busz visz ki minket a hatalmas víztömeghez. Ott másabbak a házak, másabb az élet. Az óceán lenyűgöző. Nem tudom szavakkal azt a csodát leírni, ami teremtetett. Azt az ősi elegyet, melyből az életforma valahogyan létrejött. Hallgatni a morajlást, sőt, inkább zúgást, nézni a lemenő nap narancssárga színét, ahogyan elveszik a végtelen óceánban. A félhomályban látni a halászhajó fényét, érezni a sós párát, mely átnedvesíti ruhánkat, begöndöríti fürtjeimet. Csak ültem ott és olyan közel éreztem magam a természethez, amit csak a vízpartokon érzek. Vágytam arra, hogy a nyirkos homokban töltsem az éjszakát.
Behunytam szemem és mélyeket lélegeztem, boldog voltam és gondtalan egy kis időre.
Little Eaglecastle 