Május 22., Rita napja van. A húgom névnapja. A húgomé, akinek csupán pár nap adatott meg e földi létben.
1986-ot írtunk, sok minden történt ebben az évben. 1986-ban ünnepelte a 100. születésnapját a New York-i Szabadság-szobor, Arnold Schwarzenegger és Maria Shriver is 1986-ban kötötték össze az életüket, ekkor mutatták be a Top Gun-t, és a csernobili atomkatasztrófáról se feledkezzünk meg. Ez a katasztrófa vezetett közvetve egy család egyéni „katasztrófájához” is, legalábbis az orvosok akkor azt mondták, hogy nagy eséllyel befolyásolta a történteket.
Fura dolog az emlékezés. Még nem voltam 3 éves és van egy tiszta emlékképem abból az időből. Nagyanyámmal mentünk fel a váci kórház felé a csuklós Volánnal, meleg volt, a Kálvária domb tetején pedig magányosan állt egy szánkó. Nem tudom miért égett be ez az emlékkép, az indokolatlan szánkó miatt, vagy amiatt, mert mentünk a kórházba meglátogatni anyámat. Csak őt.
Nyilván akkor még nem voltak olyan modern eszközök a rendellenességek kimutatására, mint manapság, de a tudomány akkori állása szerint is, alapos vizsgálat alapján ezt ki lehetett volna szűrni. Rita nyitott gerinccel született, annak is a legsúlyosabb formájával, mely 1000 gyerekből csupán egynél fordul elő (mostanság legalábbis).
Rita esetében a gerincvelőt védő burok is hiányzott, így az idegrendszer védtelenül, szabadon érintkezhetett a külvilággal. Ennek eredményeképp, műtét hiányában a biztos halál várt rá. Sikeres műtét esetén pedig egy vegetatív állapot. Azt a jósolt kevéske életét bénán, ágyhoz kötve, kiszolgáltatottan és értelmi fogyatékkal élte volna le. Így a szüleimnek meg kellett hozni a döntést. Elengedték a másik lányukat.
Sokat gondolkodtam ezen, hogy miként is tud meghozni az ember egy ilyen súlyos döntést. Hogy az első sokkból felocsúdva, miszerint nem egészséges gyermeknek adtál életet, döntést kell hoznod egy egyébként is traumatizált állapotban. Döntened kell egy sorsról, illetve, ha racionálisan nézzük, nagyon nem egyről. Válaszd a passzív eutanáziát a kezelés megvonásával, vagy vállalj fel egy olyan feladatot, amihez sem anyagi, sem egyéb háttered nincs meg. Erről sosem beszéltünk, nem feszegettem a témát. Annak ellenére, hogy sosem volt eltitkolva előlem ez a körülmény és amióta csak az eszem tudom, a húgom emléke az életem részét képezi. Olyannyira, hogy minden születés és névnapról megemlékezünk. A döntés meghozatala után Pestre szállították, és ott halt meg, 10 nappal a születése után, és nem tudjuk, hol van eltemetve. De mindig gyújtunk gyertyát, és beszélünk róla valamennyit. Talán egyszer veszem a bátorságot és a tapintatot mellőzve megkérdezem, ami 30 éve érdekel.
Sosem tudom eldönteni, hogy az álmok mennyire csak a gondolataink és képzeletünk vetületei, vagy valóban létezhet-e, hogy álmok útján kommunikálhatunk valakivel, megérzünk, megjósolunk dolgokat stb. Én hiszek az utóbbiban. Lehet így könnyebb elfogadni az elfogadhatatlant és megváltoztathatatlant, könnyebb a gyász.
Nagyobb kihagyásokkal, de sokat álmodtam Ritával. És nem csak gyereknek láttam, hanem láttam őt kamaszként is. Beszélgettünk, de volt, hogy csak néztem őt, mit csinál. Most nem tudnám felidézni, milyennek láttam, felnőttként pedig már egyáltalán nem „találkoztunk”. Pedig inkább találkoznék vele, meg a nagyapámmal, mint a sok szörnyűséggel álmaimban.
Ébren is foglalkoztatott az a gondolat, milyen lenne most, mit csinálna, milyen lenne a viszonyunk. Mivel foglalkozna, milyen végzettsége lenne. Ha ő lenne, lenne-e öcsénk? Lenne-e férje, gyereke, vagy ugyanolyan szerencsétlen balfék lenne, mint a nővére. Mit tudnék neki tanítani, mit tudna nekem ő tanítani. És az egész családi kohézió miként alakult volna vele. Ezek a kérdések, amikre soha, de soha nem lesznek meg a válaszok. Senkitől. Így marad ez elképzelt testvér.
Viszont a sors kárpótolt. 1986-ban a testvérem halála környékén született valaki, akire mindig is úgy tekintettem, hogy a húgom helyett kaptam az égiektől. Ezt kedves állandó olvasóm, tudod Te is, sokszor mondtam már. És lehet néha úgy is viselkedem, mint egy nővér, bocsi.
De végtelenül hálás vagyok ezért a barátságért, Érted!
Köszönöm Rita!
Little Eaglecastle 