Lakhatási kálváriám a 2000-es évek elején kezdődött. Igen, jól számolsz kedves olvasó, huszon éve.
Mikor először láttam az Anyám és más futóbolondok a családból című filmet, nem is enyhe párhuzamot éreztem az állandóan költözködő főszereplő és köztem. Úgy látszik, vannak ilyen típusok.
Míg Baba egész életét egyetlen helyen élte le, én jelenleg a nagyszülői háztól való elválást is beleszámolva tartok a 10. költözésnél, és volt két olyan eset, hogy az utolsó pillanatban mondták vissza a kiválasztott albérletet és kellett pár nap alatt új helyet találnom, nehezítő körülmények közepette (anyagi helyzet, majd kutya-kocsi-bútorok-bicikli-anyagi korlátok kombó). Aztán a „vettem egy újépítésű lakást” projekt, majdnem… Jobban mondva vettem egy x-et egy üres telken. Ahova elfelejtették időben felhúzni az épületet, közben szülőknél lakni egy kanapén, míg a cuccaim 4 helyen hánykolódtak, úgyhogy újabb döntés meghozatal, kiszállni a projektből, nem visszakapni a pénzt időben, közben munkahelyen kiszervezés pallosa lebeg a fej felett, ingatlanárak mérhetetlen elszállása és sorolhatnám. Mondanám, hogy csodálkozom hajam őszbe fordulásán, de nem.
Minimálisan ismerem a londoni és a német helyzetet. Németeknél jó lakások vannak, nem olcsón, de fizetéshez mérten megfizethetően, értelmezhető jogi keretek közé szorítva. Londonban dohos, hideg lukak kiadók irdatlan áron, jobban mondva csak szobák, önálló lakást bérelni „bevándorlóként” szinte lehetetlene jó pár évig. A magyar helyzet nagyjából a kettő közt helyezkedhet el. Kereséseim közepette találkoztam igen érdekes ingatlanokkal. Mondjuk az általunk hátrahagyott ingatlanok is kívántak némi kivetnivalót maguk után. Egyik eladásnál még mondtam is, olyanok vagyunk, mint a sáskák, beköltözünk egy lakható helyre, lehúzunk ott x évet, lelakjuk, majd továbbállunk. Szülők körében nem avatott osztatlan sikert eme frappáns hozzászólásom. Ettől még igaz.
De mi legalább nem hirdettük összeköltözősnek, újrakezdősnek, kuckósnak, ékszerdoboznak a trágyadombot, amit hátrahagytunk, sőt, egyes megtekintett ingatlanhoz képest a mieink kacsalábon forgó paloták voltak.
Történt egyik albérletváltásom alkalmával, hogy a meghirdetett 3. emeleti ingatlanra megérkeztemkor igencsak rácsodálkoztam. A háznak két szintje volt. Bementem a tulajjal, kiderült, hogy a túlvégen a padlástér lett kialakítva lakásoknak. Bementem, a fürdő egy wc-ből állt, és egy lefolyóból, a konyhaként maga az előtér szolgált, normális főzési lehetőség nélkül. Ezt követően beléptünk a tágas, galériázott szobába. Valami furcsa volt, de nem jöttem rá mi. Majd mikor a galérián ténferegtem, jöttem rá, hogy nincs ablak a lakásban. Az ajtó felett volt egy bukó félkör, az volt a galérián, ez a folyosóra nyílt, szóval friss levegőt a folyosói ablak, lakás ajtó-ablak kinyitásával lehetett elérni. A döbbenettől csak lestem mereven a hölgyre, aki kedvesen csak annyit mondott, kuckós. Az. Kétség kívül, ha drogdíler, női kurvapecér, madame, vagy szervkereskedő lennék, kivenném, de életvitelszerű lakhatásra alkalmatlan.
Ilyen és hasonló élmények értek. Már eladó lakást kerestem mikor rá kellett döbbennem, hogy az említett típusú ingatlanok az adás-vételi kínálatban is megjelennek, méghozzá igen borsos áron.
Ráadást minden valamire való lakást a készpénzes vevők elhappoltak előlem. Panelek úgy cseréltek gazdát, mint érettségi bizonyítvány az Ecserin.
„Kedvencem” egy újpesti panel volt, csak büdös lakásnak hívtam. Egyébként szinte minden lakásnak volt valami beazonosító jelzője. A büdös lakás egy felújított panel volt, egyébként jó helyen, addigra megbarátkoztam a gondolattal, hogy újpesti leszek, de a felújítottnak mondott lakásban nem volt jó érzés lenni. Büdös volt. Aki ismer, tudja, hogy a szagokra, illatokra nagyon is érzékeny vagyok. És az a bűz nem az a fajta volt, amit ki lehet szellőztetni. Végső elkeseredésemben már majdnem ajánlatot adtam rá, miután az eladó gyakorlatilag többször üzent az ingatlanossal, és könyörgött, hogy vegyem meg. Még egyszer meg akartam nézni a másfélszobásat, mélyet szippantani a penetrás átható bűzből, mielőtt magamévá teszem a hajlékot, erre nem megvették még ezt is.
Teljesen összetörve, az életről és a sajátnak mondott, de nagyrészt a banktól tartós bérleti konstrukcióban, vagyis hitelre megvásárolt ingatlanról lemondva tettem egy utolsó utáni próbát. Idegrendszerem addigra a közel egy éves kanapén csövezéstől, a mindenki jobban tud mindentől és az egyre jobban kilátástalan helyzettől, kezdte felmondani a szolgálatot. Hajam teljesen őszbe fordult, sírógörcsök kerülgettek és ordítva kívántam rohangálni a munkahelyi folyosón.
Ekkor találtam rá egy vasárnap délután a zuglói kislakásra. Először nem tetszett, nem volt szerelem első látásra, sőt. De a kilátástalan helyzetre és a tűrhető ár-érték arányra való tekintettel megnéztem még egyszer. Akkor már komolyabban tárgyaltunk, eljutottunk az ajánlatig, a lakás még mindig nem tetszett igazán, de belefért az elmegy kategóriába, majd egy napon belül megint visszalépés majd mégiscsak nekem adják el. Hát f@szom… Újabb idegösszeomlás, majd büszkeség félretétele, mert azért elveim mégis csak vannak, ugyebár, szórakozzanak mással, de ne egy Eaglecastle-lel.
Akkor éreztem, hogy lehet nem lesz ez rossz, amikor megláttam a helyrajzi számot. Hiszek a jelekben, a házszám, az ajtószám az életemet végigkísérő számok, így megnyugodtam.
Idestova 10 hónap telt el, most itt ülök az erkélyen, zenét hallgatok, mélyeket szippantok a nyíló szegfűkből, portóit kortyolok, és órák óta bámulom a loggiáról elém táruló, szélesvásznú moziképet, melyen fecskék úsztak az alkonyatban, mostanra feljött a kövér telihold és fátyolfelhőktől ölelt narancs színű pitvarában felsejlik néha egy-egy repülő.
Megérkeztem, itthon vagyok.
Megérkeztem, otthon vagyok?
Little Eaglecastle 