Baba

Már nem pontosan emlékszem, mikor találkoztunk először. Olyan 2008 tájékán lehetett. Az biztos, hogy tavasz volt, vagy nyárelő, mindenesetre már melegebb levegőt kergetett a Tompa utcai szél.

Évi volt a munkaszervező. A főiskolán kerültünk barátságba. Ő évek óta járt már felvigyázónak, vele együtt mentünk el a 9. kerületi nagypolgári lakásba. A munka nem állt másból, minthogy egy idős hölgyre kell éjjelente vigyázni, ott kell nála aludni, hogy ne legyen egyedül. És bizonyos esetekben fel kell ébreszteni. Fura munkának tűnt, nem alszom jól idegen helyen, pláne nem idegenek társaságában, de kellett a pénz. Ráadást rossz alvóként kitűnően megfeleltem a feladatra mivel én aztán biztosan nem szundítom át az esetleges rohamokat.

Vica beütötte a kódot, a kaputelefon búgásba kezdett, majd a hatalmas zöld ajtó mágneszárja engedett, nekifeszültünk és keserves nyikorgás közepette ólmosan kinyílt. A kis belső udvar nem sok fényt engedett be a lakásokba. Az első emeletre zárt lépcsőházon keresztül jutottunk. A bejárati ajtó nyitva volt. Beléptem a hatalmas előtérbe, megcsapott a hűvös, kicsit dohos levegő. Minden lakásnak megvan a maga illata, ennek is megvolt, mai napig fel tudom idézni. A nappaliban egy magas, csontos, az évszaknak nem megfelelően, túlöltözött idős nő várt minket. Felállt az intarzia berakásos diófa étkezőasztaltól és odacsosszant hozzánk. Évi bemutatott engem, majd az idős hölgy következett. Ez volt első találkozásom Babával. Elkezdődött egy éveket átívelő megfoghatatlan kapcsolat.

A rendes nevét sokáig nem tudtam, igazat megvallva pontosan most sem tudom, csak annyit, hogy Etelka. De mindig Babának szólítottam én is. Olyan volt, mint egy nagy baba, aki gondoskodásra szorul.

Baba nagyon különös nő volt. 3 nyelven beszélt, műfordított és zongoratanár volt. Sosem ment férjhez. Sőt, valamiért gyűlölte a férfiakat, undorodott tőlük. Nem kérdeztük meg soha, de volt egy olyan érzésünk, hogy gyerekként, vagy fiatal lányként molesztálhatták, a háború környékén, vagy után. A korát is csak véletlenül tudtam meg. Nem talált egy hivatalos papírt és azt segítettem megkeresni, azon láttam, hogy öreg, mint az országút.

Rengeteget mesélt egy letűnt korról. Még emlékezett a bal oldali közlekedésre. Regélt arról, hogy kislányként vigyáznia kellett, ne menjen közel a zsidók kapujához, mert berántják a katolikus kislányokat. Egész életét ugyanabban a házban élte le, csupán egyszer költözött, két évesen, a földszintről az első emeletre. Rendkívül sokat olvasott és nagyon művelt volt. Amikor nála voltam régi, fekete-fehér filmeket néztünk és keresztrejtvényt fejtettünk, versenyben. Meséltem neki a mindennapokról és őszintén rácsodálkozott a világra. Lenyűgözött az a mérhetetlen lexikai tudás, amivel rendelkezett.

Mindig nagyon későn evett, mégis csontrakéta volt.

A telek nagyon hidegek voltak nála. Egyetlen fűtő alkalmatosság volt a nagyjából 80 nm-es, 4 méter belvilágú lakásban, egy gázzal üzemelő cserépkályha. Életemben nem aludtam annyi réteg göncben, mint ott. Külön fel kellett készíteni magam, hogy kivonuljak a wc-re, majd’ kijégvirágzott a sejhajom. Vagy a konyhába valamiért. A nagy előszobából nyílt a wc, a két szoba, amik egybe is nyíltak, a konyha és a konyhából egy kis szoba, ami régen cselédszobaként szolgálhatott. Babánál lomraktárként. A hálóból pedig a fürdőszoba. Amint belépett az ember Baba birodalmába, időutazóvá vált. A napaliban a régi diófa bútorok, a zongora a sarokban, a hálóban két rekamié. Sokszor képzeltem el őt úgy, mint Szabó Magda Emerence, csak macskák nélkül.

Tudtam, hogy Babának milyen problémái vannak néhanapján éjjelente, ami miatt szorongott és nem tudott egyedül aludni, ezek abban nyilvánultak meg, hogy ha rosszat álmodott, nem tudott magától felébredni, pánikrohamot kapott, ekkor kellett közbelépni. Nem volt kézikönyv róla, hogy ez hogy is néz ki, mivel jár. Eleinte a legkisebb horkantásoknál is pattantam ki az ágyból és rángattam szegényt. Aztán kiderült, nem is álmodott. De összecsiszolódtunk. Majd egyik éjjel félelmetes jajgatásra riadtam. Más volt, mint a többi, kétségbeesett, mint aki menekül valaki, vagy valami elől. Az életéért küzd.

Először próbálkoztam a máskor bevált simogatással, nyugtató szavakkal. Megfogtam a karját, de semmi, egyre erősödött a pánik. Végül már két vállánál fogva rángattam és próbáltam túlkiabálni a jajveszékelést, hogy ébredjen fel. Végül múmiaszerű arcából kiviláglottak szemei, és mély sóhaj hagyta el tüdejét. Csak néztünk egymásra és mindketten szaporán kapkodtuk a levegőt. Rémültek voltunk, ő az álomtól, én az élménytől. Nem akart beszélni róla, nem akarta újra átélni és félt, hogy újra ezt fogja álmodni, csupán annyit mondott, hogy üldözték. Aznap éjjel én nem aludtam.

Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lehet valakit felébreszteni. Értelmet nyert, miért van szüksége felügyeletre és miért retteg, ha egyedül marad éjszakára. Innentől kezdve máshogy láttam őt is. Elesettnek.

Ennyire erős rohamban talán még kétszer volt részem nála töltött pályafutásom során. De az elsőt soha nem feledem.

Nem tudom, hány évet jártam Babához. De szinte nincs olyan nap, hogy ne jusson valamiért az eszembe. Különös emberekkel különös kapcsolat alakul ki.

Persze nehezen indultam el a saját kis fészkemből a sötét és alkalmakkor hideg éjszakába, hogy aztán egy hideg helyen töltsem az éjszakát, miközben nem tudom mi vár rám pirkadatig. De hálás vagyok a sorsnak, hogy ismerhettem őt. Gazdagabb vagyok másoknál, érzelmileg biztosan.

Baba, ha figyelsz fentről, márpedig kétségem sincs afelől, hogy ne ott lennél, köszönöm ezt a furcsa barátságot Neked! Várj meg a keresztrejtvénnyel!