Nem vagyok egy nagy party arc, de néha napján jólesik kirúgni a hámból. Szeretem a koncerteket, és főleg nyáron azért nagyobb rendszerességgel kint szoktam hagyni a valóságot.
Bár a nyár még várat magára, azért sikerült fiatalságomat idéző Kozmix koncertre jegyet váltanom.
Nem szoktam fogadalmakat tenni arra vonatkozóan, hogy akkor most mennyit is fogok inni, egyébként sem tudom befolyásolni, hogy kis testemre éppen hogyan hat az alkohol. Próbálok azért következetes lenni és nem keverni az italokat. Híres utolsó mondatok….
Vénember lévén már úgy indulok bulizni, hogy alszom egyet előtte. Kolléganőmmel a Kupak nevezetű helyre beszéltük meg az alapozó találkát. Betoppantunk, majd kikértünk egy Tátra teát és vodka-szódát. Ennyit a következetességről…
Beszélgettünk, iszogattunk, 11 körül átsétáltunk a koncert helyszínére, a Terminálba. Arról az épületegyüttesről amúgy nekem mindig egy váróterem és hozzá tartozó buszpályaudvar jut eszembe. No mindegy. Megérkeztünk, Fred Astaire módjára bevágódtunk a táncparkettre, majd folytattuk az immáron stabil alapokon álló italozást. A koncert jó volt, Lala pont ugyanúgy néz ki, mint 25 évvel ezelőtt (én ezt nem mondhatom el magamról). Fél 3 tájékán búcsút vettünk a szórakozóhelytől és elégedetten nyugtáztam, hogy annak ellenére, hogy tetemes mennyiségű etanolt vittem szervezetembe, tökéletesen ura vagyok a helyzetnek és mindenre emlékszem.
A buszmegálló fele beugrottunk egy pizza szeletért a Deákon, majd mindenki megkereste a saját kis éjszakai járatát, és elbúcsúztunk. A problémák egy része innen datálódik asszem.
Az Astorián felszálltam a buszomra, majd abban a szent minutumban, ahogy megfáradt sejhajom érintkezett a bársonyutánzat huzatú székkel, elaludtam. Mikor megriadtam, úgy éreztem órák óta alszom, és már mentem vagy 3 kört az éjszakaival, olyannyira megijedtem, hogy azonnal felpattantam és leszálltam az első megállóban. Ez nem tűnt valami megfontolt döntésnek, mert fogalmam nem volt, hol vagyok. Kis idő alatt beazonosítottam, hogy a kerület megegyezik a lakcímkártyámban szereplővel, az út is ismerős volt, gondoltam hazasétálok azon a pár méteren.
A tervező fél órát írt…
Busz a közeljövőben nem mutatkozott, én pedig vizionáltam, hogy séta közben elalszom egy kapualjban és kezdő csövesként ott fagyok halálra. Így inkább hívtam egy taxit. Szerencsésen befutottam, levittem a kutyát sétálni, majd 4-kor sikerült is lefeküdnöm.
Bella megbosszulta távollétemet és fél 7-kor ébresztőt csapott.
Ekkor jöttek a meglepetések. A telefonomon egy üzenet várt egy ismerősömtől a „Magácska nem tud aludni?” kérdéssel. Uppsz, vajon honnan veszi, hogy nem aludtam. A válasz hamar megérkezett, hajnal 3 körül lájkoltam valami bejegyzését instán, és még hozzá is szóltam, hashtag-gel! Fogalmam nincs, hogy oldom fel egyáltalán ilyenkor a telefon képernyőjét, nem hogy írogatok értelmesen, meg taxit hívok és haza is találok. Lenyűgöző az emberi elme.
Szomorúan konstatáltam, hogy ezek szerint nem emlékszem kristály tisztán mindenre. Majd mikor próbáltam felgöngyölíteni a hajnalban történteket, a pénztárcámban egy ezressel több kp volt, mint amivel elindultam itthonról, a bankkártyakivonat pedig csak az italok és taxizás költését mutatta, a pizza sehol nem szerepelt.
Visszavonhatatlanul bűnöző lettem. Most már nem csak áramot lopok, hanem pizzaszeleteket is.
Nos, gaztevő fáradt lelkem inkább nyugovóra tér, mielőtt újabb részletek kerülnek napvilágra.
Little Eaglecastle 