Bankett

1998-at írunk. Hanna lázasan készülődött a 8-os ballagás előestéjén tartandó bankettre.

Meleg júniusi nap volt, az általános iskola alulája a megszokott, ismerős illatot árasztotta, mely keveredett a szülők által készített piros aranyos, paprikás szalámis szendvicsek és különböző sütemények illatával. Minden lakásnak megvan a maga illata, ez az iskolákkal sincs másképp.

Hanna fiús lány volt, népszerű osztálytársai körében, bár ő maga nem ismerte fel ezt a helyzetet. Jól tanult, a tanárok is kedvelték és a kézilabdacsapatban is, igazolt játékosként szerette őt az összecsiszolódott lány együttes. Ennek ellenére serdülvén egyre félénkebb lett.

Kicsit mindig kívülállónak érezte magát. Ő nem járhatott bulizni, nem festhette a körmét, a szemét pláne nem és nem fiúzott, bár volt egy osztálytársa, aki nagyon tetszett neki.

Egy két szobás lakásban élt szüleivel és akkor elemi elsős testvérével. Szerette volna, ha hozzá is feljárhatnak a barátok, vagy ha néha magában maradhatna, azonban a körülmények ezt az egybenyíló szobák, és gyakran éjszakázó, nappal pihenőidejét töltő édesanyja miatt nem tették lehetővé. Sokat várt a gimnáziumtól, legjobb barátnőjével ott is osztálytársak lesznek és kisváros révén a többiekkel is tudja majd tartani a kapcsolatot.

Az estére egy királykék alapon fehér virágokkal díszített krepp ruhát választott, világosbarna szandállal.

Az iskola csak pár sarokra volt otthonától. Számtalanszor megtette ezt a rövidke utat, nagyon hamar kulcsos gyerek lett.

Vidáman szaladt le a lépcsőn az üvegesként működő garázs mellett, el az óvoda oldalában, a kis faház ABC előtt és már ott is volt az iskola hátsó kapujánál. Jó páran már lézengtek. Az emeleten lévő osztálytermükbe vitte a cuccait, ott gyülekeztek a többiekkel, majd elvegyültek a táncparketten az aulában.

Ott volt Gábor is, aki már egy ideje felkeltette a tinilány érdeklődését és Gábor is kereste Hanna társaságát. Jó barátok voltak.

Táncoltak, beszélgettek, majd Gábor félrehívta a lányt az egyik, lépcső mögötti terembe. Ott várt rájuk másik három osztálytárs. A lány nem furcsálta, hisz sokat lógott együtt a fiúkkal. De ami akkor történt, sokáig feldolgozásra várt.

Az egyik fiú tartotta a kilincset, nehogy valaki be tudjon menni, a másik három pedig a sarokba szorítva a lányt elkezdték húzgálni a kék ruhát, fogdosni őt, majd, amíg az egyik lefogta, másik kettő felváltva ütötte műanyag flakonokkal.

Hanna a döbbenettől sem védekezni nem tudott, sem kiabálni, inkább tűrt, úgy előbb szabadul.

A fiúk roppant jól szórakoztak, röhögtek, majd amilyen hirtelen elkezdték ezt a bolond játékot, azzal a lendülettel abba is hagyták.

Hanna nem sírt, nem mondott semmit, a fizikai fájdalmat a sport végett jól tűrte, és nem is fájt annyira. Kisimította a meggyűrődött virágokat, megigazította szőkésbarna a haját, majd anélkül, hogy bármelyik elkövető barát szemébe nézett volna, kisétált a teremből. Próbált úgy tenni, mintha az egész csak a képzelete félresiklott szüleménye lenne.

Másnap elballagtak. Hanna sosem szólt senkinek az esetről. Elkönyvelte, hogy úgysem látja többet őket, nem egy iskolába kerülnek és igyekezett elterelni gondolatait a történtekről.

De megváltozott, hiába próbálta eltemetni magában a traumát, az minden egyes alkalommal, amikor fiúkkal, később már férfiakkal kellett volna kapcsolatot kialakítani, tudatalattiából ki-ki kukucskált és Hoover-gát méretű falat emelt köréje.

A gáton lévő zsiliprendszer mai napig csak nagyon ritkán nyílik résnyire és enged ki valamit, pedig a túloldalról hatalmas, kitörni készülő víztömeg nehezedik már a falakra.