Most először érzem azt, hogy nehezen találok szavakat a gondolataimra.
Egyrészt jelenleg nem rejtőzöm semmilyen szereplő mögé, másrészt valószínűleg a búcsúzás szó hallatán, láttán az emberek azonnal bezárnak. Azonnal valami rosszra gondolnak. Miért foglalkozol az elmúlással, a pozitív dolgokkal kell, előre kell nézni stb. magasztos közhelyek.
Igen, persze, de attól még az elmúlás, a búcsúzás az elengedés egy természetes dolog, az élet velejárója, ha homokba dugjuk előle a fejünket, ha nem. És nem csak személyektől kell búcsúzni és nem csak személyek elvesztése hagy űrt a lelkünkben.
Az ember az életében előbb-utóbb találkozik az elmúlással. A szerencsésebbek utóbb. A pechesebbek előbb. Én a pechesebbek közé tartozom.
A minap rokonoknál jártam Tápiógyörgyén. A meglátogatott rokonok csupán kis százaléka él már, így látogatásunk hossza lassan a temetőben lesz számottevőbb.
Pontosan egy évvel ezelőtt 12 óra leforgása alatt két családtagomat veszítettem el. Mindkettejük búcsúztatója is ugyanarra a napra esett. Az elme nehezen talál ezekre magyarázatot. Rengeteg kérdést tesz fel, de semmire nem kap választ. Az elvesztésüket azt hiszem a mai napig nem sikerült feldolgoznom.
De van egy sokkal másabb, és régebbre visszanyúló feldolgozatlan elvesztés. Pedig csak egy házról van szó. Biztos mindenkinek van egy hely, egy ház az életében, ami nagyon fontos és megmagyarázhatatlan ezernyi szálon kötődik hozzá. Hogy szinte minden nap gondol rá. Újra bejárja a szobákat, érzi a sparhelten piruló kifli különleges illatát, a cserépkályhában duhogó tüzet, a portát körbelengő nehéz füstszagot télen, a nyári zápor utáni meleg aszfaltról feláramló fülledt levegőt, a kút mélyén fáradtan berregő szivattyú hangját, mely a hűs vizet felsegíti a mélyből. És ez egyik napról a másikra nincs.
Nagyon sokat költöztem már, ebből adódik, hogy bár megviselnek az ilyen jellegű mozgolódások, elég gyorsan alkalmazkodom és kb. bárhol el tudok élni. Mégis ez a nagyszülői ház egy olyan pont az életemben, ami vissza-vissza köszön. Amit nem tudok elengedni, amit vissza akarok szerezni.
Amit fáj látni, hogy lesz az enyészeté, mert mások nem vigyáznak rá, másoknak ez csak egy ház, egy tető és pár fal. Nincs lelke számukra. Ők nem tudják milyen felmászni a csirkeudvarból a szenes tetejére és ott kifeküdni a palára, napozni, olvasni vagy nézni a csillagokat. Nincs meg a paripaként szolgáló szürke fűrészbak, a két levelibékának menedéket nyújtó kerti csap elzárójának műanyag csöve, a homokrakás, a sublót, az orgonafa, a darázsfészkekkel teli padlás, a ház sarkában a 4-5 éves kislány lábnyoma a betonban, a szőlőlugas, az egres bokor, a cseresznyével beoltott meggyfa, a fehérre mázolt kredenc, a hűs spejz a befőttel és lekvárokkal, szörpökkel rogyásig rakott fa salgópolcokkal. És még sorolhatnám. És egyszer fogom is, mert emlékezni akarok rá részleteiben.
Annyi emlék köt oda, és ma láttam, hogy soha többé nem lesz olyan, mint volt.
Búcsúzni kéne, de nem tudok. Tovább kellene lépnem, és elfogadnom az élet rendjét, hiszen ez csak egy ház, ami gazdát cserélt. De ez az én Szövetség utca 9-em, ez az én történetem. Ez a mi történetünk. És még nem jött el a búcsúzás ideje, még csak most kezdődik valami.
Little Eaglecastle 