This is a beginning of a beautiful friendship

Picit több mint 10 évvel ezelőtt betoppant az életembe egy mindenkitől rettegő, zsemleszínű, váltakozó színű nózival rendelkező szőrcsomó, Bella.

Bella aki társam azóta is jóban-rosszban.

Hogy kezdődött a történetünk? Mindig imádtam a kutyákat, a háznál, ahol szüleim laktak és régebben még én is, volt egy ónémetjuhászom, de vágytam egy olyan ebedlire, aki ott van velem állandóan és elkísér az élet rögös útján. Célom volt, hogy segítő munkára alkalmas kutyát fogadok örökbe és kihasználva tanítói diplomámat, terápiás kollégaként érzékenyítő tréningeket tartunk iskolákban. Ezért csak valamilyen retriever jöhetett szóba. Mindennek utána érdeklődtem szervezeteknél (NEO), hogyan valósíthatnám meg célomat. Már csak a kutya kiválasztása volt hátra. A retriever fajtamentőknél nézelődtem, majd ráakadtam egy goldira, aki a budaörsi menhely zord körülményeit „élvezte”.

Áprilisi nap volt, bárányfelhők kergették egymást a tavaszi égbolton. Egy barátnőmmel kibuszoztunk a semmibe, nem lelve a menhelyet. Akkor még nem volt okostelefon és GPS, szóval csak bolyongtunk. Egy réten megláttunk pár kutyasétáltatót, hozzájuk szegődtünk. Kiderült, a menhely önkéntesei, így velük folytattuk a sétát vissza a bázisra. Menhely… Sok szeretetre éhes szempár vizslatott minket haladva az általam kiválasztott kutya kenneljéig. A nevére már nem emlékszem. Volt gazdijelöltje, így ő kiesett a versenyből. A menhely vezetője félvállról odavetette, válasszak valami mást. Á, még egy ember, aki a legjobb helyen van, a legjobb pozícióban. (NEM)

Az önkénteseknek elmondtam terveimet, és hogy nekem retriever kell. Elvezettek a telek leghátsó pontjára és előhoztak nekem egy nyurga, koszos, ugatós, zsemleszínű, barna bociszemekkel néző valamit. Nem volt szerelem első látásra, annak ellenére, hogy ő mintha azonnal elfogadott volna. Jött velem a pórázon, nyalogatta a kezemet, eldobta magát a földön. Ezt követően elváltunk, hazamentem az akkori albérletembe és átgondoltam. Világos volt, hogy a leghátsó kennelben, papírok és bemutató anyag nélkül esélye sincs az örökbefogadásra. Mindig hallgattam a megérzéseimre és abban a pillanatban eldöntöttem, hogy akkor ő lesz a kiválasztott.

Nem költözött azonnal. Előkészítettem mindent, s pár héten keresztül kijártam hétvégente megsétáltatni, időt tölteni vele és megbizonyosodni afelől, hogy jók leszünk-e együtt, lehetünk-e egy csapat.

Végül május 15-én a menhelynek felajánlott temérdek ajándékkal és étellel megérkeztem Belláért. Előéletét tekintve hányattatott sorsú, valószínűleg bántalmazott, kivetett 3-4 éves lehetett, aki már minden rosszat látott az életből és ki-be járt a menhelyről. Így érkezett hozzám, hogy elkezdjük a közös utunkat.

A lakásba érve első utunk a fürdőkádba vezetett, ahol kiderült, hogy 3 árnyalattal világosabb kutya tartózkodik a porréteg alatt, bőrproblémákkal és feltételezhetően csikknyomok okozta sérülésekkel. Bella kiugrott a kádból, vizesen csúszkált és esett-kelt a parkettán, nyüszített én meg zokogva a földre rogytam hátamat az ágynak támasztva. Ő leült velem szemben, kellő távolságban tőlem és olyan szemekkel nézett, hogy azt sohasem felejtem el. Nem éppen a legjobb első randi. Ő is másra számított és én is. Aztán kis idővel odajött mellém, és megbékélt, valószínűleg felfogta, hogy nem akarom bántani. De ekkor jöttem rá, hogy egy lelkileg teljesen meggyötört, bizalmatlan kutyát vettem magamhoz. Sebaj, kihívás.

Hát, az volt. Minden éjjel 2-4 közt sétálni, mert akkor nem volt senki az utcákon, akkor mert pánik nélkül közlekedni és felfedezni a várost. Az Olimpiai Park és az abban az időben még füves-fás Parlament körüli tér volt felfedezéseink első színtere

Utólag visszagondolva, valószínűleg ezeket a próbatételeket más elé is odavetette, de én álltam ki egyedül. Egyszer sem merült fel bennem, hogy visszaadjam a menhelyre. Pedig nem túl kellemes pár hónap volt, mire végre elnyertem bizalmát és az én érzéseim is mélyebbek lettek irányába. El kellett költöznöm, ő beteg lett és meg kellett műteni. Mindketten padlón voltunk, míg ő alaphelyzetből, én nekifutásból, az operáció és a költözés miatt. A műtét utáni estén, a drogoktól kábultan, tölcsérrel a fején próbált közlekedni az alig 5 nm-es spejzben, akkori szobámban. A menekülési és életösztön arra késztette, hogy ne feküdjön le, viszont a kábulattól állni sem tudott. Felé álltam és lábammal, valamint kezeimmel tartva, görnyedve órákon át tartottam, hogy ne dőljön el, ne törjön össze semmit és ne tudjon magában kárt tenni. Hajnalban, mikor kiment az altató hatása, lefeküdt és elaludt. Ébredés után odajött és bújt, puszilt, tapadt. Ez volt kapcsolatunkban a fordulópont. Innentől kezdve, nagyjából fél év tapogatózás után váltunk igaz és elválaszthatatlan barátokká.

Máig azt érzem, hogy nincsenek véletlenek, nyilván terápiás kutyának nem felelt meg, mert jobban szereti az emberek nélküli közeget. Pech, bár többnyire átérzem. Bölcs eb, mindig is mondtam. Megmentettük egymás életét, Én az övét szó szerint, de ha nagyon-nagyon magamba nézek, lehet, hogy ő is az enyémet. Mindenesetre nagyon sokat tanultam, tanulok tőle. Rendszert vitt az életembe, nyitottabbá tett az emberek felé és megtanított arra, hogy éljek a jelenben. Persze a múlt kihat mindenre, és alkotott azzá minket, amik a jelenben vagyunk, de nem szabad, hogy meghatározza a jövőnket. Imádom látni, mikor félig becsukott szemmel mélyeket szippant a levegőbe, mozog a kis foltos orra és érzem, hogy akkor ő, abban a pillanatban nagyon boldog. És bármilyen világvége hangulatom is van, ez mindig visszazökkent abba, hogy az apró dolgoknak is örülni kell. Hihetetlen lelkek. Meg se érdemeljük őket.