Kiserdő

Emlékeimben gyakran vissza-vissza térek gyerekkorom meghatározó színterére. Szinte nem telik úgy el nap, hogy egy illatról, egy fáról, egy madárról, vagy bármilyen alapvetően semmit mondó dologról ne jutna eszembe a HELY, Tápiógyörgye. Írásaimban sűrűn elő fog fordulni ez a helységnév. Ezernyi szál köt hozzá, a bennem lévő megannyi árnyalt érzés alfája.

Anyai nagyszüleim éltek itt. Most is, ahogy „papírra” vetem a sorokat, megszámlálhatatlan Fellini filmbe illő képkocka jelenik meg lelkem vetítővásznán.

Emlékszem, hogy majdnem minden reggel, de minden este néztem a varjak vonulását. A sok szárnyas szinte feketére festette az amúgy is szürkülő égboltot, károgásuk betöltötte az egész falut.

Minden reggel megtették útjukat valahová, hogy onnan egy csapatként minden este, télen-nyáron, visszatérjenek a Kiserdőbe. Nem tudtam vele betelni és nem tudtam megunni.

A Kiserdő egyébként Györgye határában, a vasút mentén található pár hektáros telepített erdő. Mikor a vonat kifutott Szeléről, már készülődtünk, a Kiserdőt elérve pedig kiálltunk az előtérbe, én pedig izgatottan vártam az érkezést, és hogy ki vár majd az állomáson. Nem tudom felidézni hogyan volt, de még nem volt telefonunk, leveleztünk nagyszüleimmel, mégis mindig várt kint minket valaki az állomáson. Szerintem fogalmuk nem volt mikor érkezünk és reggeltől minden vonathoz kimentek.

Szóval ez a Kiserdő volt a nyári/téli kalandok kezdetének kapuja, és a szünidő leteltével ez a kapu minden alkalommal bezárult mögöttem.

Nagyszüleim nem szerették, ha kijártam oda. Messze is volt, elhagyatott, ráadást a vasút mellett, tele veszéllyel egy kislány számára. Mondjuk ezzel én mit sem törődtem és, különösen télen rendszeresen ellátogattam meglesni az ottani élővilágot, hallgatni a vonat zakatolását érezni a csípős szél borzongató erejét.

Féltem? – Nem tudom. Egy esetre emlékszem, amikor megijedtem, de nem vetette vissza a kíváncsiságomat.

Boldog voltam? – Igen. A természet közelsége és érzékszerveimre ható mivoltja mindig is boldoggá tett és megnyugvást hozott már gyerekként is.

Most mi vagyok? – Gazdag. Igen, mert olyan emlékek birtokában tudom élni az életem, melyek finomabbá tették a lelkem. Ezeket megőriztem és időközönként előkapom őket a tartós tárból.

Sajnálok valamit? – Igen, hogy az akkori élményeimet felnőttként nem tudom/tudtam úgy és/vagy azzal megosztani, akivel szerettem volna.

Visszatérek? – Minden bizonnyal.